Bölcselettörténet II.

Előszó

A középkor teocentrikus szellemét az újkor antropocentrikus beállítottsága váltja föl. A középkori gondolkodásban a természet és az ember célja Isten volt. Isten volt a társadalmi tekintély forrása is. Az egyén földi boldogulását a testületi életben, örök üdvösségét az egyház keretein belül kereste. Az újkorban az érdeklődés a természet és az ember felé fordul. A társadalmi tekintély forrása most már nem a keresztények Istene, hanem maga az ember vagy a társadalom. Az újkor embere földi boldogulását az individuális életben, örök üdvösségét pedig a földön keresi. Az újkor szelleme már a XIV. századtól kezdve bontakozik. Az uj szellem az ember és ember, az ember és természet, az ember és Isten közötti viszonyt másképp értelmezi, mint az előző korok. Az újkori gondolkodást indivivualizmus és naturalizmus jellemzi.
A valóságra való filozófiai reflexió is megváltozik. Korábban a filozófusokat a hagyományos "iskolák" átöröklött problémái foglalkoztatták. Az újkori filozófia ezzel szemben igyekszik önálló /egyéni jellegű/ rendszereket alkotni. Sokkal szorosabbá válik a rendszer és a filozófus egyénisége közti kapcsolat, mint korábban. A nemzeti sajátosságok a gondolkodásban is éreztetik hatásukat, és az újkorban megszilárdulnak az önálló nemzeti államok. A francia filozófiai gondolkodást inkább a racionaliznus , az angolt az empirizmus és a pozitivizmus, a német szellemet pedig az idealizmus beállítottsága jellemzi. A sajátos jelleget illetően a francia szellemes és magasröptű, az angol gyakorlatias, a német filozófia pedig mélyenszántó, kritikus és akárhányszor szkeptikus vonásaival tűnik ki. Vissza