Bárányfelhők

Előszó

Részlet a könyvből:

Már a hold is feljött az égre és megezüstözte a régi kolostor gót cirádáit, amelyek olyanok voltak a holdvilágban, mint valami finom ó-francia csipke. Marguerite még mindig a terraszon ült és könnyes szemmel búcsúzott az ő kis kedveltjétől, aki még tegnap szőkefürtös, pajkos kis baba volt, ma pedig tizenhétéves, nagy leány, aki elhagyja őket örökre... - Ne felejts el minket abban a messzi országban - suttogja már vagy századszor. Rózsika pedig századszor is megfogadja: soha, soha! S amint körülnéz a holdvilágos zárdakertben, ugy tűnik föl neki, mintha a hajladozó ciprusok, a magas, szines, déli virágok s köztük a szentek hófehér, kedvesen mosolygó szobrai mind bólintanának feléje:
- Ne felejts el minket, Rózsika! Abban a messzi országban, abban az idegen, zajos világban ne felejts el minket, a szelídeket, a csendeseket, a te eddigi csöndes kis életed szerető barátait!
Rózsika szentül hitte, hogy le se hunyta a szemét ezen az utolsó éjszakán, amelyet a kis dél-franciaországi kolostor fehérfüggönyös hálószobácskájában töltött. Reggel azonban, nagy meglepetésére, már régen beragyogott a nap a szines üvegtáblákon, mikor az örökké mosolygó, öreg Marthe testvér gyöngéden felébresztette:
- A kocsi már vár, ma petite. Kelj föl, kedvesem!
A többi olyan volt, mint valami álom. Homályosan emlékezett rá, hogy a jó testvérek valamennyien sirva ölelték meg, a növendékek kifutottak a tanulószobákból, hogy mégegyszer összecsókolhassák és mindnyájan megajándékozták valamivel, ki szentképecskével, ki olvasóval, ki virággal, úgyhogy mozdulni sem tudott a kocsiban a sok apró csomagjától. Vissza