Lázas évek

Előszó

Részlet:
A műterem olyan volt, mint egy összevissza dobált bolt; leszedték a képeket és porronggyal, tollsöprűvel tisztogatták a blondelkeretek finom tirádáit. Ketten dolgoztak, de csak az egyik sietett. Mici, Orlay festő özvegye. Keskeny homloka volt, fénylő nagy szemei és elvékonyodó, fanyar szája. Az orra hegyéig fiatal volt, de onnan az álláig panaszos. A teste könnyű, táncos, eleven, ahová odanézett, meglátta, amit akart: a valóságot.
- Drágám, siessünk: mindjárt itt lesznek!
Zsófi tovább nézte a maga elé állított képet, az arcán gond és mosoly úgy változott, ahogy az égbolton a felhők vándorolnak ide-oda.
- Rossz ez a kép: legalább a felét ki kellene selejtezni.
- Majom! - nézett fel Mici és nevetett, hogy egyetlen szóval elintézte.
- Csak nevess! Minél tovább nézem, annál rosszabbak. Nem értem, hogy eddig nem vettem észre. Elkészültek, azután nem törődtem velük.
- Egyformák vagytok mind. Károly is ilyen volt. Amig a képei falon voltak, azt gondolta: remekművek, aztán, ha nyélbeütöttem egy kiállítást: összeveszett a képeivel. Bizony sarkamra kellett állni, hogy boldoguljunk. Ostoba gyerekek vagytok! A kis nevetés jól esett, szemei fölüdültek, úgy ragyogtak, mint apró porcellántányérok.
- Hadd lám azt a képet! Ez rossz? Ez jó! De ha gyengébb lenne az se baj: van legjobb kép, jó kép, aztán gyengébb és leggyengébb... Vissza