Életünk 2007/2-3.

Előszó

Részlet a tartalomból:
Hamvas Béla életművéről beszélni egyszerre felemelő és reménytelen vállalkozás. Az örök bölcsesség és derű transzcendens világából most valószínűleg jóindulatú kedvességgel mosolyog a Mester, figyelvén ügyetlen csetlés- botlásomat. Valóban, különösen megmosolyogtató a „ma" széteső világából kísérletet tenni, hogy újrafogalmazzuk, vagy akár tovább vigyük, amit gazdag életművében ránk hagyott.
Az egyetlen bíztatás talán az lehet, ha felidézzük azt a mondatát, miszerint „A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akik nem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne." Legyen ez a mondat az útravalónk, és higgyük el neki, hogy, amint ő fogalmaz, „az embert nem kell félteni". Másrészt éberségre int az a módfelett aktuálisnak ható üzenete, hogy „Fölösleges politikáról, szociális, gazdasági reformokról beszélni, mert ez olyan, mintha valaki recepteket ragasztgatna a súlyosan beteg ember különböző testrészeire, gyógyulást remélve mindettől."
Hiszen az „aranykor" vége óta, lassan háromezer éve „mindig válság van" . Ami a mai ember „határ-helyzetét" az eddigiektől megkülönbözteti, hogy most már minden eddigitől jobban „tudja" ezt a válságot, igaz, hogy minden eddiginél jobban igyekszik elrejteni is azt. A globalitás hübrisszel megvert „titánja" egyre görcsösebben igyekszik „szabadságnak, haladásnak, fejlődésnek, demokráciának, jogállamnak stb." beállítani mindazt a lét-roncsoló káoszt és hanyatlást, ami körülvesz minket. Az általa legyártott nyálfolyós konzum-idióta lét-karaktere pedig primitíven pöffeszkedve azzal kérkedik, hogy gazdagabb, mint valaha a kínai császár, hisz annak még mobiltelefonja sem volt. „A lét elveszett - írja Hamvas Béla -, ami maradt, csak az élet." Mindezt ma már talán azzal egészíthetnénk ki, hogy lassan élet sincs, csak puszta „fennállás", létezés, sőt most már élet nélkül. Ő maga is gyakran idézi Ortegát, aki azt írja: „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé."
Szorongással, sőt egyre inkább rettegéssel telve, félénken mégis csak fel kell tennünk a kérdést, hogy akkor most mit tegyünk? Megérhetjük-e egyáltalán, hogy mi történik velünk, és, ha megértjük, tehettünk-e valamit azért, hogy újra lé-teli élet legyen, amit élünk. Talán jó reményekkel tölthet el minket, hogy nyelvünk mér mindig őrzi az arany-kor szakrális mély-szerkezetét, hisz ha kimondjuk a teendőnket, hogy „építsünk egészséget" mindnyájunknak, éppen erre csodálkozhatunk rá. ÉP-ít, vagyis éppé, egésszé lét-teljessé tesz! EGÉSZ-ség vagyis a lét-teljesség maga..." Vissza