Előszó
Ez az igénytelen kis történet, amit el szeretnék mondani, a régi, jó időkbe nyúlik vissza, az úgynevezett békebeli békébe. De azért ne fázzék tőle senki, ne fanyalogjon előre az olvasó: mivel nem...
Tovább
Előszó
Ez az igénytelen kis történet, amit el szeretnék mondani, a régi, jó időkbe nyúlik vissza, az úgynevezett békebeli békébe. De azért ne fázzék tőle senki, ne fanyalogjon előre az olvasó: mivel nem elcsépeltebb magánál a mégis mindig időszerű életnél, amely ugyancsak visszanyúlik a múltba, itt kanyarog jelenünkben s elvonaglik a jövőbe, mint valami mesebeli óriáskígyó, aminek sem a fejét, sem a farkát nem látjuk, csak érezzük a szorítását...
Hát így firtassuk a tanulságot...
Egy kicsit szokványosán kezdődött az eset: megbuktam algebrából az ötödik osztályban ...
Azt hiszem, az se rendkívüli tünet, legalábbis akkoriban, a mi időnkben nem volt az, hogy édesapámék „Mész inasnak!" indulatkiáltással fogadták az örök „tanári igazságtalanságot" . . .
Akkor kezdett rámnézve szokatlanná bonyolódni az ügy, amikor apám, mindjárt másnap, elhurcolt Lányi-Lannert bácsihoz, marosmenti kis városkánk üvegeséhez, akihez őt vadásztársi kötelékek fűzték és akinek én első-másodikos koromban -óh, végzet! - jelentékeny hasznot hajtottam a csuzlimmal...
Fülem hallatára alkudoztak bőrömre:
- Csak semmi kivételezés, csak semmi kényeztetés! - így az apám. .
- Vas fegyelem, katonai szigor? - így Lányi bácsi.
- Legfeljebb kétszer egy héten hús!
- Legfeljebb egyszer kéthetenkint vasárnapi kimenő! Meg ez, meg az, meg miegymás hasonló. Kínosan bár, de mosolyogtam egyikről a másikra. Rémitgetésnek tartottam; fenekedési komédiának az egészet. Hivatalnokember fiának inassá vedleni süllyedést jelentett akkoriban. Mindenki felfelé igyekezett ágaztatni családfáját. És az emelkedés irányát járványszerű tömegképzelgés szabta meg: kinek-kinek életpályájától minél meszebb.
Vissza