Előszó
Amikor az én igen tisztelt Bodnár István barátom, vármegyénk költőlelkű történetbúvára arra kért, hogy Béri Balogh Ádámról szóló értekezését bevezessem, - megtisztelő felszólítását nemcsak őszinte...
Tovább
Előszó
Amikor az én igen tisztelt Bodnár István barátom, vármegyénk költőlelkű történetbúvára arra kért, hogy Béri Balogh Ádámról szóló értekezését bevezessem, - megtisztelő felszólítását nemcsak őszinte köszönettel, de szívbéli örömmel is fogadtam.
Szívbéli örömmel azért, mert egész érzésvilágom a kuruckorhoz köt. Rákóczi szülőföldjén, kuruc vármegyében születtem, ott, ahol minden történelmi név és emlék, minden várkastély vagy omladozó várrom a kuruckorra emlékeztet.
Mi Rákóczi-kultuszban nevelkedtünk, abban nőttünk fel. Mint diákgyerekek hányszor zarándokoltunk ki a közeli bodrogparti Borsiba, az öreg várkastélyhoz, az évszázados tölgyekhez, ahol a nagy fejedelem először látta meg a napvilágot. Hányszor másztuk meg a pataki vár büszke bástyafokait, ahonnan valamikor a nagy fejedelem meleg tekintete simogatta végig az alföldi róna szegélyeit - el, messze Munkács váráig, Szerencsig, a tokaji őrhegyig. Ott az a szöglet, a tiszaháti vidék volt nemcsak Rákóczi, de az egész kurucvilág bölcsőjének ringatója. Ezért örült a szivem annak, hogy Bodnár István barátom fejtegetéseiből közelről ismerhetem meg nagy fejedelmünk egyik legvitézebb brigadérosának, a legendáshirű Balogh Ádámnak élettörténetét.
Pedig, amikor az én kedves Pista Bátyám az ő felolvasó estje tervébe beavatott, nem említette, hogy nemcsak Balogh Ádámról kiván értekezni, hanem valóságos kurucestét rendez. Kurucestét, amelyen ismét felcsendülnek a kurucdalok, felhangzik egy-egy kuruc költemény, megdübörögnek Rákóczi indulójának megrázó akkordjai és a tárogató hangja sikongja fülünkbe, hogy: „Rajta kuruc, rajta!
Vissza