Szökevény utazó

Fülszöveg

Nehéz szívvel bocsájtom útjára ezt a kötetet. Nem az örömet, a szorongást növeli bennem. Pályám sohasem kényeztetett el a gyakori megjelenéssel, s ma meg már úgy vagyok, hogy aggályaim hullámverésében újból és újból azt mondom magamnak: minek neked ez a kései napsütés? S egyébként is a vers ma törékeny félreértés.
A szerző védtelen és kiszolgáltatott, s pláne, ha már öreg is, nehezen viseli az érzékenységén ejtett sebet. Minek tagadjam: tökéletes és intellektuális magányban élek. S bár verseim - az utolsó évek váratlan termése - adnak némi vigaszt, nekem szegezik a kérdést: másoknak jelenthetnek-e valamit? Persze, mindez csak utólagos töprengés, hiszen akkor - némi nagyképűséggel: alkotás közben - a toll lendülete nemcsak a kéz, a lélek szertartása is. S valójában, mindaz, amivel az esetleges olvasó szembetalálkozik, fordított távcsövezés. Leginkább emlékeim kútmélyéről meregetek, s az, ami végső és iszonyatos távolságba merült, annyira közel jön, hogy magam is azt vélem: a mulandó az örökkévalóság. Ezért írok lírai önéletrajzfélét Szabó Lőrinc ihletében, s ennek jó néhány darabját megosztom az olvasóval. Igaz, ez a tárgyi világ ma már mesebeli messzeségbe távolodott, de talán az irodalom azt is felvállalja: volt ez is, éltünk, és mennyien ilyen fénytörésben. S ami közelebbi, az ötvenhatos emlék. Egy rejtett élmény utóélete kényszerített arra, hogy elszámoljak vele, s azt is csak inkább magamnak, hisz ami történt, velem történt, s a rajtam esett sérelem mások számára legjobb esetben is csak dekoráció. A többi? A csend előkészülete, s legfeljebb annak a vigaszával, ami egy kései epigrammámban így összegződik: „Uram, megtettem, amit kellett. - Megtettem, ami tőlem »tellett«.
- Kérdezheted, voltam-e boldog? - A többi most már a Te dolgod..." Vissza