Bobi története

Előszó

Részlet a könyvből:
A juhászkutya.

Amint kinyitottam a szemem, ragyogó gyerekarcot pillantottam meg és ujjongó hangot hallottam:
- Molnár bácsi, most láthatja! A kis sárga éppen most hunyorgatott egyet, tisztán láttam!
- Jól van, fiatal ur. De jó lesz visszatenni a kis kutyát a helyére, mert az anyja mindjárt morogni kezd.
A kis fiukéz, amely a nyakam bőrénél fogva emelt a magasba, most eleresztett és egy sötét, kerek valamire pottyantam, ami nem volt más, mint testvérkém, a kis Bodri. Mindjárt ráismertem, ahogy hozzáértem. Gyermeki vakságomban mostanáig sose láttam még testvérkémet, pedig folyton mellette voltam. Anyám, Bundás, gyöngéd morgással visszatett előbbi helyemre és puha nyelvével végignyalta a hátamat.
- Hallja, Molnár bácsi, hogy morog a Bundás? - mondta a kis Jancsi. - Haragszik, amiért hozzányúltam Bobihoz. Milyen édes kis kutya ez! De kár, Molnár bácsi, hogy a többi négyet megölték.
- Hja bizony, úrfi, igy is sok a kutyánk. Hiszen még e kettő közül is túl kell adni az egyiken, azt mondta a nagyságos ur.
- Melyiken?
Tyü, de füleltem!
- Azt még nem tudom, de nem is olyan sürgős.
Jancsi mindennap meglátogatott egy párszor. Ez volt az utolsó szabad nyara, őszre már házitanitót kap. Testvérkém, Bodri is kinyitotta már szemét és mind a ketten fürkészve járkáltunk anyánk körül, ha a kis fiu közeledett. Bundás már nem vette többé rossz néven, ha Jancsi felvett bennünket és mi ott ficánkoltunk a levegőben. Már nem kellett olyan vigyázva bánni velünk és anyánk olykor az udvarra is kiengedett bennünket, hogy lássunk kissé világot. Hát bizony szép nagy volt a világ! A kis kamra előtt, amelyben születtünk, minden reggel és este egész nyáj juh haladt el. Vissza