Blaskó

Előszó

Visszapillantva Blaskó János másfél évtizedet felölelő, a nyolcvanas évek kezdetétől napjainkig ívelő alkotóperiódusára, művei: a kisplasztikák, a portrék, az érmek, a domborművek, a monumentális alkotások - az eleven tartalommal dúsított díszítő jellegű plasztikák és az emlékmű-funkciót szolgáló munkák révén egy sokoldalú szobrász portréja rajzolódik meg. Az alkotások ezen sokrétű együttese egyszersmind arról is tanúskodik, hogy Blaskó János munkássága nagyon erős szálakkal kötődik a klasszikus szobrászati hagyományhoz: műtípusai, műformái tradicionálisak, s csaknem minden kompozíciója figurát, vagy konkrét valóságelemet, reális motívumot idéz. Ez a vélekedés még akkor is igaz, ha a stilizálás gyakran már-már a végletekig fokozott. Mindezen túlmenően a megmunkálásmód, az anyaghasználat és a technika is - a bronzöntés, a kőfaragás - a megszokott műformálási metódusok és eszközök alkalmazásának bizonysága. E megközelítéssel az 1970-es évek kezdetétől épülő Blaskó-életmű stilisztikai jellemzőit körvonalazzuk csupán. Szobrainak, szobrászati világának karakteres, egyéni jellemzőit megragadni szándékozván a paradoxonok felé kell fordulnunk: műveit, anyagkezelését, tömegalakítását, kompozícióinak felépítését, térbehelyezését és térszervezését, s mindezekkel szoros összefüggésben az átvitt értelmű tartalmi mozzanatokat is - a higgadt expresszivitás, a lassan sodródó lendület, a kiegyensúlyozott egyensúlytalanság, a puritán, fegyelmezett változatosság hatja át. Mintha Blaskó János közvetlen elődei, egykori kortársai közül egyszerre vallaná magáénak, a pannon táj és szellemiség időtlen harmóniákat kereső szobrászának, Borsos Miklósnak, és a zaklatottságok, a kirobbanó feszültségek művészetének - egykori középiskolai mesterének - Somogyi József művészetének vezérelveit.
Természetesen Blaskó János szobrászata sem a változatlanságok, az állandóságok művészeti közege. A nyolcvanas évek nagyméretű Blaskó-alkotásainak tömbszerűségét, nagy tömegekből való felépítettségét, az átfogó ritmusképletekre való komponáltságát a kilencvenes évtizedben fokozatosan felváltja a részletezés szándéka, a finoman megmunkált elemek, a dekoratív motívumok alkalmazása, a bensőséges, a lírai szólamok felerősödése. Természetesen továbbra is megmarad az elbeszélő jellegű megfogalmazás elvetése, a szimbolikus kifejezés, a lényegre törés plasztikai törekvése: e szobrászati szándékok szép, jellegzetes reprezentánsai a kevés motívummal komponált, feszes plasztikai rendet teremtő érmek, plakettek. Ám a rusztikusság, a súlyosság, a nagyvonalú formaképzés helyét a körplasztikákon, a kisebb és a nagyobb léptékű munkákon is az elegánsan nagyvonalú, de könnyedebb formálás, a mívesség váltotta fel. Talán elég, ha az 1980-as váci Emberpárt és az 1983-as erdőkertesi Családot vetjük össze a kilencvenes években alkotott, Vas megyében otthonra lelt emlékművekkel, illetve finoman megmintázott domborműveikkel, amelyek a tájegység építészeti emlékeinek atmoszféráját, jellegét hordozó, kecses szoborarchitektúrák gyanánt állnak. Vissza