Blaha Lujza aranykönyve

Előszó

Részlet:

Ötvenhárom esztendeje, hogy Blaha Lujza rálépett a "forró deszkákra". Egyik tekintettel visszanézünk az ötvenhárom esztendőre: pipacsos, buzavirágos mezőkről rebbent föl nótázva ez az asszony. És belenézünk a mába kapcsolódó jövőbe: szomoru tarlókat látunk. Micsoda más világ volt akkor! Az ország a felszabadított nép szeretetétől volt mámoros. A Jókai romantikájától illatozott a levegő. Délibábok hősei jártak az utczákon. A régi Pest-Buda, a csöndes burgerek városa aranyos derüben élt. Ott, a hol most Blaha Lujza dalol, a vámon tul, kövér káposztafejeket öntöztek a sváb kertészek. Azontul, a mi volt, csupa gyönyörü, kalászos magyar rónaság. Benne akáczos falvak, bogárhátu gunyhókkal. Ugy képzeltük, hogy az megannyi kalitkája a gerliczebugásnak. Csupa rámás-csizmás, de gavallér paraszt-lovag él benne. És csupa olyan tüzrőlpattant, aranyos, hamiskás menyecske, mint Blaha Lujza. A paraszt ugyan akkor sem volt ilyen, de az urak ilyen vidámnak, nótásnak akarták látni.
De eközben lassan átformálódott a világ. A káposztaföldeket megette a terjeszkedő nagyváros, a svábokat pedig a magyar nóta. Gyönyörü kulturmunka volt a Blaháéké. De a levegő már nem a romantikától volt parfümös, hanem kőszénfüsttől. Az emberek hitetlenebbek lettek. Már nemcsak néztük, de meg is láttuk a parasztot, dolgozva, verejtékezve, olykor véres aratásban, majd szomoru hollócsapatba kerekedve. Kezdtük észrevenni, hogy a Csepreghy Ferencz és a Tóth Ede munkáiban csak efféle felemás litteratura van, mint a franczia vaudevillekben és a német életképekben. Vissza