A fasizmus mint a barbárság elméleti és gyakorlati rendszere

Előszó

Részlet:
"Az újabb német filozófia kritikája
Lukács György kiadatlan írása felé
"Nem-akarásból, úgy látszik lelkileg élni nem lehet; valamint nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat; valamit nem akarni és egyáltalán semmit sem akarni; tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel áll egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba."
Thomas Mann. Mario ésa varázsló
A "római úr" nem akartáncolni. Megfeszíti minden erejét, sokáig ellenáll Cipolla hipnózisának. S végül mégis megteszi a parancsoltat - táncol a varázsló ostorpattintásárra. Táncol, mégpedig örömmel, bár akarata ellenére. Vereséget szenved, mert pusztán nem-akar.
Lukács György a 30-as években, Thomas Mannról szólva, talán egyetlen egyszer sem mulasztotta el, hogy fel neidézze ezt a hátborzongató képet. Mintha Lukács számára a "római úrŰ" negatív tettében rejlene a mű végős értelme, mintha a verseég végzete zárná le a novellát. Mariót soha nem említi. Mintha Mario nem lőne. Pedig Thomas Mann-nál a Cipollát elpusztító két lövés az igzai, "rettenetes vég, szörnyű, végzetes befejezés. És fölszabadító vég mégis." Lukács azonban éppen a "római úr" esetét tartja szimbólumértékűnek. Aligha véletlenül. Egy olyan magatartás művészi ábrázolásának tekinti, melyben szimbolikusan, megrendítő mélységgel és igazsággal jut kifejezésre a polgári értelmiség (különösen a haladó, baloldali polgár értelmiség (különösen a haladó, baloldali polgári értelmiség) viszonya a fasizmushoz. És Lukácsot - főképpen a harmincas évek elején - mindenekelőtt ez a magatartás, ez a puszta nemakarásból szükségszerűen beinduló végzetes tánc érdekli. Nem Mario felsazbadító lövése, hanem az azt megelőző szégyenletes vereség. Nem, a Cipollák mindenképpen bekövetkező, biztos vége, hanem hatalmuknak és a nem-akarásnak (mint a hatalom szolgálatának) az összefüggése: maga a "varázslat"." Vissza