Előszó
József Attila „A Dunánál" című versében ezt írta szüleiről, őseiről:
„Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az...
Tovább
Előszó
József Attila „A Dunánál" című versében ezt írta szüleiről, őseiről:
„Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős
- az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik
apám - s anyámmá válok boldogan,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Verbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!"
„A Dunánál" című költeményt, amely látomásos ereje, haladó társadalmi mondanivalója és költői szépségei miatt a magyar líra egyik gyöngyszeme, a biológiai irodalomban is gyakran idézik. A költő néhány sorban az egyes egyedek életének mulandóságát és az elmúláson diadalmaskodó faj fennmaradását, az ősök tulajdonságainak az utódokban való továbbélését, a szaporodás és az öröklődés biológiai csodáját is megfogalmazta, mindazt amit egy biológia tankönyvben csak hosszas nekikészülődés után és alapos tudományos magyarázattal írhatunk le.
Az ember életének társadalmi és biológiai értelme is van. Erőnk és tehetségünk szerint munkálkodni társadalmunk, hazánk és családunk érdekében, ez a Föld vagy az élővilág több milliárd éves történetéhez képest bizony nagyon csekély, átlagban mintegy 70 évnyi emberi élet társadalmi célja. Új életet létrehozni és gyermekünket felnevelni, ezt tekinthetjük életünk biológiai értelmének.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal