Meg kell a szívnek hasadni I-II.

Előszó

ELSŐ RÉSZ.
I. Hullott a hó s amerre a szem ellátott, a tanyák mély álomba borultan aludtak a mozdulatlan, fehér csöndben. Nagy Sándor tanyáján, az egyik szalmaboglya mögött, két gyerek állott a fergetegnek induló februári hóesésben. Egy szőke, nyilttekintetű, melegarcú leány, meg egy meggyérési legényke. Hallgattak, néztek maguk elé. A leány, Zsófi, cipője sarkával félköröket kanyarított a porhanyósra ázott földbe, a gyerek, János, pedig elgereblyélte tekintetével a szétomló rögöcskéket. Messze tőlük, a Tiszán túl, arrafelé, amerre a fűzfák ébresztgették a tavaszi vizeket, talán már sütött is a nap, itt azonban még fújt a szél és arcukba vágta a lucskos havat. A hideg kicsípte a bőrüket, az orruk, meg a kezük vörösre dagadt a hóiétól, de nem törődtek vele, csak néztek bele a levegőbe. A leány maga sem tudta egészen, mit akar, de mert a szorongás, amely már tegnap elfogta, amikor hallotta, hogy a gazda Jánost is be akarja vinni magával a városba, a jézusi vásárra, egyre jobban közeledett a szíve felé s fönt a torkát már szorongatta is, nemsokára mégis csak rászánta magát és fölnézett. Vissza

Fülszöveg

Kihalt a föld és a vad rögök alól felnyújtózkodó élet minden pillanatban új csodával telíti a világot: emberrel, aki önmagában is rejtelem, dacos idegenség s akinek lelke lassan ismerkedik a dolgokkal, a környezettel. Szeme a fényt és a jelenségek tarkaságát küszködve szokja meg, értelme, szíve szűkölve közelíti azokat s az ösztönök híg világosságában inkább csak sejti a kifelé vezető utakat, hogy azután azoknak baljós fordulóin szembetalálkozzék a döntő felismerések égő csipkebokraival. Hökkentő meglepetéseivel ez a fausti küzdelem ismétlődik meg Bibó nagy regényének paraszti hősében, akit vályogfal és puszta föld fogad, fanyar és fukarszavú szegénység, élete mégis megtelik csodákkal, annak a közös örökségnek titokzatos ajándékaival, amelyek Isten színe előtt mindenkit az emberiség rangjával ruháznak fel. Bibó Lajos regényének hőse mindvégig híven, ösztönösen határozottsággal megőrzi lelkében ezeket az ajándékokat. Realizmus és a szimbólumok elbűvölő végletei között lélegzik ez a regény, a leghevesebb mondanivaló közvetlenségével áradnak a sorai.
Amit Bibó Lajosban eddig az esztétika gyarló szavaival külön írói magatartásnak, egyéni stílusnak vagy látásmódnak jelezhetünk, ebben a regényben visszájára fordul. Többé nem az íróművész stilizálja a világot és az univerzumot, hanem a világ, az univerzum adja magát az író kezére, hogy annak anyagából alkosson. Ebben a tevékenységében pedig Bibó Lajos most már csak a lényegeset ragadja meg, a végső kérdések távlataiban álló embert s azt, aki a végesség méretei között botladozva el-elbukik, de mindig az egészet kezdi újra.
A magyar irodalomnak mindig ünnepe egy-egy Bibó regény megjelenése. Különösképpen így van ez most, mert új regénye azt a kivételes bibói magasságot képviseli, amelyhez feljutni csak az igen-igen kiválasztottak tudnak. Épp ezért több mint élvezet; lelki élmény végig kísérni a regény hősének, egy kis parasztfiúnak a sorsát, amelyet az emberlélek legcsodálatosabb, legrejtettebb titkainak feltárásával tár elénk az író.
Azt mondja el, hogy egy fejlődő lélek hogyan jut el a maga különleges zárt világából ahhoz, hogy megbarátkozzék az emberrel, a világ dolgaival és így maga is egész emberré váljék. Olyan finom ez a lélekrajz, mint a legmeseszerűbb brüsszeli csipke és mégis annyi erő, mélység van benne, amennyivel csak egy-egy világhírű orosz írásaiban találkozunk. Bibó Lajossal kapcsolatosan azonban mégsem helyes az orosz illuzió, mert minden sorában van valami, ami számunkra különlegesen értékessé teszi ezt a remek lélekábrázolást. Nemcsak robusztus őserő van benne, hanem átsugárzik rajta a jóság tiszta derüje, az utolérhetetlen finom kedvesség, olykor a legverőfényesebb humor. Ez teszi olyan ízig-vérig magyar regénnyé, melyet talán ugyanilyen élvezettel olvas a világ minden nációja, de amilyet csak mi tudunk teljesen megérteni, mert látjuk, érezzük, hogy a Bibó alkotta kristály-prizmán a magyar lélek ezernyi színe, fénye, sugara villódzik felénk, egész csodálatos gazdag színskálájával. A magyar földet, népet, lelket egyetlen írónk sem ismeri jobban Bibó Lajosnál és ezért van az, hogy aki valaha élt az Alföld akármelyik pontján, szinte kísértetiesen ismer rá egy-egy kis, vagy nagy alföldi város eltemetett, észrevétlen, de legtöbbhelyt meglévő típusaira. Mindezen túl Bibó Lajosnak a sok között van egy kivételes írói értéke: megrázó drámaisága. Ahogy megírja a földtől elszakadt parasztfiú visszatérését, az nemcsak szublimált irodalom, hanem a legnagyobb - mert örök és mélységes - magyar dráma, néhány oldalra sűrítve. Végeredményében azonban ugyanígy lehetne a könyvből kiemelni száz jelenetet, minden figurát, minden mesteri leírást. S épp ezért reménytelen feladat néhány sorban megmutatni mindazokat a csillogó értékeket, amelyek úgy szikráznak a regényben, mint egy hatalmas kincstárban.
Ezt a regényt el kell olvasni és nem ismertetni. Nem lehet kétséges, hogy ugyanilyen lélegzetfojtva, ámulva és gyönyörködve sokan fogják olvasni nemcsak mostanában, hanem mindaddig, amíg lesz magyar irodalom és lesz olvasó, aki alázatos lélekkel tudja elfogadni a legszebb ajándékot, amit az író adhat neki. Vissza