Halott szerető

Előszó

Ketten állottak már csak a sír előtt, amely a fiatal asszony koporsóját magába zárta. Az özvegyen maradt férj meg a barátja.
A végtisztességen megjelent ismerősök még a sírbatétel alatt elszéledtek, elköszönt és elballagott a négy sírásó is, s hogy megszűnt a köhécselés, a súgdolódzás meg a mozgás, ismét csönd borult a magába roskadt temetőre.
Fent szakadozott, mélyen járó barna fellegek rohantak dél felé, lent hideg, borzongató szél húzott el.
A barát, Cipót Elemér miniszteri osztálytanácsos, megtörölte még utoljára a szemét, kifújta halkan az orrát, összébb húzta magán a kabátját, aztán csendesen előre lépett.
- Gyere, menjünk - mondta halkan, a megenyhült részvét biztatásával.
A férj, Kovalik Bertalan, számvevőségi főigazgató, kezdődő pocakjától csupán a fejét tudta megszegni, úgy nézte a frissen felhantolt sírdombot. Két nap óta tudta, hogy a felesége meghalt, végignézte, amíg a holttestet felravatalozták, hallotta a pap búcsúztatóját, látta, amikor a koporsót leeresztették a sírba, de hirtelen-vörösre borotvált arcán, kissé duzzadt, felfelé hasadó száján és előre révedő tekintetében még mindig hitetlenség és tompa kétségbeesés riadozott. Tehetetlenül rándította előre a karját. Vissza

Fülszöveg

A "Halott szerető" első kiadásának megjelenése idején olyan eseménye volt a magyar irodalomnak, amely egykor bizonyára külön fejezetként fog szerepelni az irodalomtörténet oldalain. Bibó minden írása mélységesen igaz és emberi vallomás életünkről, a világról, amelyben sorsunk ellobog s ez a könyv örök dokumentuma marad egy egy nagy író élményszerű tehetségének. A "Halott szerető"-ben egy asszonynak az arca világít felénk a túlsó partról s ez a kép olyan élőn sugárzik ki az ittmaradt férfi életére, hogy felkavarja a világot körülötte, ámokfutóként hajszolja ennek az elmúlt életnek megrendítően nagy eseményeit, melyek három idegen férfi életében is eltörölhetetlen ünnepet jelentettek. Bibó emberábrázoló tehetsége, az emberi lélek legmegdöbbentőbb mélységeinek tökéletes ismeretével párosulva a francia és orosz regényirodalom alkotásai mellé állítja ezt a regényt.
A mese élővé varázsolódik kezében s a táj, a milliő együtt él, lélegzik a regény alakjaival, melyek mögül teljesen eltűnik, személytelenné válik az író és útjukat, - érezzük, - a sors megmagyarázhatatlan erői irányítják. Egy férfi rajongásig szeret, bálványoz egy asszonyt, aki míg élt, maga volt a tisztaság s így halálának tragédiája minden emberi ragaszkodást, hitet a sárba omlaszt. De a halál tragikuma mindig feloldódhat az élet ezerszínű vigasztalásában, amely a halott arcokat is megszépítheti s az emlékek glóriáját ragyoghatja az idők végtelenségéig az ittmaradottak felett. Mi történik azonban akkor, ha nem maga a halál ténye a legszörnyűbb, ha nem az a tragédia hasít belénk legjobban, amit egy asszonynak az elvesztése okozott? Van valami a halálon túl is, ami belénk mar s ez az, ha az emlék régi tükörként, vakuló zöld foltokkal, gonoszul elhomályosodik. A férfi, aki elindul, hogy szerelmesének régi életét felkutassa, hogy szembenézzen azzal a három emberrel, akiknek ez az asszony ugyancsak időtlen élményt jelentett, tragikus lény s a görög sorstragédiák hőseinek útján halad.
Bibó megmutatja sorsát s elviszi a három idegen férfihez is, akinek minden mozdulata fölött a halott asszony emléke izzik.
A téma merész s a könnyebb kaliberű írót könnyen az olcsóbb hatások kiaknázására csábítaná. Egy mű igazi értéke azonban sohsem a témától, hanem az írótól függ s a "Halott szerető"-nél különös erővel hat ez az iratlan törvény. Amit Bibó a regényben mond, az maga a kristályosan tiszta irodalom; eszközeiben nemes, célkitűzéseiben irodalomfeletti síkokon jár; maga az élet minden színével, misztikus változataival, hús-vér lázadásával egyetemben. A "Halott szerető" mindig örök élménye marad annak az olvasónak, aki az irodalomban nem csupán szórakozást, hanem vigasztaló és mélységesen nagy értékeket keres. Vissza