A lélek megmenekül

Fülszöveg

"Juditka kiadta az utamat és hogy ott állottam a fölmérhetetlen megrázkódtatás közepén, mindazok a fájdalmak, kísértések és gyászok, amelyeket eddig átéltem, egyszerre kiléptek a világosságra és megindultak felém. Létem nem is eleven élet földjében, hanem képzelt világom talajában gyökerezett. Azt a talpalatnyi göröngyöt, amelyen az élet nyüzsgött, hitvány vakondtúrásnak tekintettem. Az én két lábam nem erre a kis vakondtúrásra, hanem a mindenség megmérhetetlen pillérjeire támaszkodott. A vakondtúráson lazult meg csupán váratlanul egy apró göröngy és én mégis úgy éreztem, a mindenség ingott meg hirtelen körülöttem. Tíz- vagy tizenkétéves koromban, első homályos vágyaim ébredésekor ültem a saját magam emelte trónra. Szóval már tizenkétéves koromba fölkentem magamat a világegyetem urának. A kaland, amely valahol a menny külön égboltja alatt zajlott le, bár később elhatározássá ért, mindvégig fönnmaradt a láthatatlan ködös magasságban. Elértem tizennyolcadik életévemet is, de határozott gondolat, kézzelfogható terv még nem alakult ki bennem abban a tekintetben, hogy mint orvos, mérnök, hadvezér, vagy mint egyszerű lángész ütöm-e nyélbe azt a mindent magában foglaló vállalkozásomat, amellyel majd végérvényesen felköltözöm igazi és méltó honomba, a magasságos égbolt fénylő csillagai közé.
Viszont Juditka kiadta az utamat és ezzel a dolgok, amelyek körülvettek, közölték velem: megelégelték közönyömet és sértő tudatlanságomat. Figyelmeztettek jelenlétükre is és úgy szólt: a jövőben számolnom kell velük. A megismerésnek és a félelemnek ebben a kábulatában végkép nem tudtam mi az, amit még akarhatok, mint ahogy nem tudtam eddig azt sem, mindazt, amit tettem, kizárólag szellemi érzéstelenítésem érdekében cselekedtem. Hogy kijátszam a kényszert, amely egyre sürgetőbben követelte: ítélőszéket kell tartanom önmagam fölött. Átharsant rajtam a mindenség, amelyet a magaménak hittem, nem az enyém. Leláncolt, nyomorult, tehetetlen rab vagyok. A személyek és tárgyak, amelyekről tudok, a földhöz kötnek. Ismét és ismét átborzongott bensőmön: érzés és erő, az elhatározás és tett - nem azonosak. Különböző és gyakran ellentétes dolgok. Súlyosbította a helyzetet, hogy a mindennapi élet szavaival, mozdulataival és tetteivel részint nem tudtam, részint nem akartam kifejezni magamat. Amikor Juditka után Bözsit is megismertem, mindjárt első kijelentésemmel föl akartam emelni a földről, hogy útra keljek vele az űrben: a fehér felhők közé érve megfogjam a kezét, megállva a hold hűvös árnyékában elmutassak a végtelenség messzi világai felé és fönt a magasságot levegőég dicsfényben ragyogó csúcsain, tovamorajló zúgással megdörgessem a szót, amellyel önmagamat és Istent kiáltom."
Szükséges-e megjegyzés ehhez a lobogó erejű önvallomáshoz? Bibó Lajos "A lélek megmenekül" című jelenvaló regényéből idéztük a fenti sorokat. Az "Anyám", a "Nincs irgalom" megrázó és döbbenetes strindbergien könyörtelen önvallomásainak folytatása ez a megrendítően igaz beszéd, amelyben Bibó Lajos a maga páratlanul álló őszinteségével és írói állásfoglalása káprázatos művészetével tisztázza a megfejthetetlennek tetsző örök kérdést: az ember és világ egymáshoz való rejtélyes viszonyát. Tiszta írás ez a regény, akár a forrás, mély, akár a tenger és egyetemes érvényű, akár az ige. Vissza