A juss

Előszó

A színész ez egyszer gondolja meg, hogy az alakok, akiket személyesíteni készül, nem az irodalom és a kabaré kölcsönkért figurái, nem költött hősök tehát és nem a verejtékes írói néphumor szörnyszülöttei, hanem a föld gyermekei. A puszták lakói, akik fölött egyedül az ég, lábaik alatt egyedül az anyaföld van és bennük a természet ismétli a maga örök akaratát. Kimértek és zajtalanok, mint maga az idő és mozdulásaikban a föld félelmetes ereje sötétlik. Hallgatagok, mint ahogy néma az égbolt és érzéseiknek és gondolataiknak a csirája ennek a roppant csöndnek a méhében bomlik. A bölosőtől a sírig nem beszélnek annyit, mint amennyit egy színpadi mű egyetlen felvonáséban mások összefecsegnek, mindaz tehát, amit mégis mondanak, több mint a kiejtett szó, mert magában rejti a pillanat minden tirádáját. Mózsiról a kocsmárosról, Keszege Ábris kisgazda képviselőről, a fokosról, az árvalányhajról és azokról a színpadi ősökről, akiknek a jóvoltából első helyre sikerült magukat felküzdeniök az olcsó látványosságok sorában - semmit sem tudnak. Életüket az a két ösztönös érzés határozza meg, amely a lét alapeleme és feltétele: a táplálkozás szüksége és a szaporodás kényszere. Nem tudnak tehát másról, csak a földről és a szerelemről. Minden érzésük, gondolatuk és cselekedetük innen indul ki és ide tér vissza, tragédiájuk így e két uralkodó érzés legszűkebb határain belül zajlik le. Vissza