Bethlen Miklós önéletirása/II. Rákóczi Ferenc emlékezései és vallomásai/Széchenyi István 1848-as naplója

Előszó

Bethlen Miklóst Rabutin, Erdély francia származású császári generálisa egy "jámbor szándék"-a miatt elfogatja. Tizenkét esztendei fogság vezeti Önéletírásának mélyen szántó elmélkedésére. Fogságában elvonultatja szeme előtt mégegyszer azokat az emlékeket, melyeket hosszú élete folyamán összegyűjtött, tanulságul utódainak, s egész Erdélynek. Fogságában látja világosan, hol veszett el Erdély, hogyan jutott fényes fejedelemségből gyarmattá. Itt látja, mint kellett volna tenni Erdély független szabadságának megóvására. Már későn. A börtön kapui nem nyilnak meg többé számára.
Rákóczi Ferenc a wienerneustadti fogságból menekül izzadt és párás lován. Fogságból a szabadságba, egyéni megkötöttségeinek félrehányásával egy ország szabadságmozgalmának élére. Eddig csöndes, hallgat, távol tartja magát minden félremagyarázható cselekvéstől. A bécsi udvar neveltje, úgylátszik érdemes tanítvány. Ez az igazgatott éjszaka azonban elfelejtett érzéseit lazítja föl. Már tudja, mennyire magyar, azt is kezdi sejteni, milyen kötelességekkel jár ez a fölismerés. Amikor útjának végére ér, már az a férfiú ő, akit az erdélyi rendek II. Rákóczi Ferencnek, nagyságos fejedelemnek fognak tisztelni. A Bethlen Miklóssal elfullasztott erdélyi szabadság az ő zászlójára kerül.
Széchenyi István a sors elleni lázadásban nem ismeri az izzó forró szavak hatalmát, amikor a 48-as események fölötti kétségbeesését veti naplójának bizalmas oldalaira. A magyar nemzetet félti, a magyar szabadság veszett el hite szerint a fegyverek fáradt elnémulásával. Bírhatják ezt a rettenetes megpróbáltatást az ő örökké lázas, s már kimerült idegei?! Lehet még olyan folytatása az ő életének, mint amilyen eddig volt? Hol kezdje a munkát az ország összetört roncsain? Hová és miért építse az új hidat, s kinek, a rabságba került magyarnak? A döblingi börtönnek való szanatóriumba húzódik vissza, ott elmélkedik és álmodozik és kesereg tovább a magyar szabadságról.
A sors milyen torz játéka az, hogy a magyar szabadság nemcsak ennek a három, világító magyarnak példájában kerül a börtön fogalma mellé, de akárhányszor a Zrinyik, Frangepánok, Kazinczyk, Kossuthok és annyi más magyar életéről beszélünk, a magyar szabadság gondolata mindig a börtön képét idézi.
Vajjon azért ismétlődik ez a vízió úntalanul nemzetünk történetében, mert sohasem hallgattunk eléggé rájuk, akik egyéni példájukkal és tragédiájukkal mutatták a magyar szabadság úját? A magyar szabadságét, messze évszázadok legkeservesebb megpróbáltatásának nehéz, de tiszta s egyetlen útját. Ma, amikor Magyarország végre a magyaroké, elég alázatosak vagyunk az ő tanításaikban erősíteni függetlenségünk és szabadságunk nemes érzését? Oh, hallgassuk őket, hallgassunk rájuk. Életünkkel, börtöneikkel bennünket tanítanak. Vissza