Beszterce ostroma

Előszó

Mikszáth úgy él a köztudatban, mint az anekdota mestere, s íme, írói egyéniségére mi sem jellemzőbb, mint hogy a Beszterce ostroma keletkezésének is megvan a maga anekdotája. Egyik újságírótársa, Kenedi Géza jegyezte fel visszaemlékezésében, hogyan jelent meg egy napon a Pesti Hírlap szerkesztőségében az akkor már hírneves "nagy palóc", hogyan született meg tolla alatt ott helyben a szerkesztőségi íróasztal mellett egy formás elbeszélés (gróf Pongrácz Istvánról, Nedec várának fura, kolontos uráról), s aztán hogyan nőtt ki ebből a fejezetből egy egész regény, a Beszterce ostroma azért, mert a heccet kedvelő újságírókollégák a megírt és a lapban leadott részlet alá mindig odacsempészték a "folytatása következik" jelzést, mire aztán Mikszáth kénytelen volt számról számra tovább írni és végül regénnyé növelni történetét.
Amit Kenedi Géza elbeszél, azt igaznak érezhetjük, ha arra gondolunk, milyen eleven, mennyire az élőbeszéd közvetlenségével és gáttalanságával áradó Mikszáth elbeszélő modora ebben a regényben. Szinte magunk előtt látjuk, amint az újságírókollégáknak elmeséli, majd papírra veti a néhol nevettető, néhol siratni való történetet. De ezen túl már nem mehetünk, mert maga a "kénytelenségből regénnyé növesztett" Beszterce ostroma egyéb jegyeit tekintve nem nagyon támasztja alá ezt az anekdotát. Sőt inkább az irodalomtörténet-kutatást igazolja, amely kiderítette, hogy több mint másfél hónappal azelőtt, mielőtt a nevezetes első folytatás a Pesti Hírlapban megjelent volna, Mikszáth már mint kész elképzelést említette Gyulai Pálnak: arról tudósította 1893. december 16-án kelt levelében, hogy a Kisfaludy Társaságban közelebbről sorra kerülő felolvasását Az utolsó várúr címmel készül megtartani. ugyancsak az irodalomtörténészek által kimutatott tárgyi bizonyíték az is, hogy a regényben szereplő egyes mozzanatok forrása néhány, még a 70-es évek végén megjelent újságcikk, Mikszáthnál ugyanis nem ritka dolog a témák-motívumok hosszabb ideig tartó érlelése. Vissza