Beszterce ostroma

Előszó

Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherczeg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, mely szivarjaink füstjéből szövődik s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szivesen csúszunk kijebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a multat.
Sok, sok év alatt egyszer is, másszor is fölemlegette Pongrácz István grófot, az ő vitézi cselekedeteit, hadjáratát, egész exczentrikus lényét. Rokonok jöttek az asztalhoz; azok ismét uj meg uj vonást fedtek fel előttem Pongrácz Istvánról. Egy napon rájöttem, hogy a megboldogult gróffal magam is találkoztam volt egy ízben, láttam szemtől szembe és beszéltem vele. Most már érdekelni kezdett az alak, a megírás szempontjából. Kérdezősködtem utána, fürkésztem lelkének rugóit; akik őt közelről ismerték, mind azt mondták:
- István grófnak volt esze, de nem sok, ambicziója is volt, de sok; szerepelni akart minden áron, de látta, hogy mint okos ember nem szerepelhet, megpróbálta tehát mint bolond ember.
Ebben igen sok ráczió van. Nálunk a buták és okos emberek egyaránt akarnak szerepelni. Roppant konkurrenczia van. István gróf a hálásabb térre vetette magát; beállott bolondnak. S itt gyönyörűen hagyták nagyra nőni, nem előlgetett senkinek.
A Pongrácz-család története tele van középkori fénynyel, ragyogással, Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak adófizetői, Pongrácz Péter, a legszebb magyar levente, ki iránt egy királyné gerjedt boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pál, török fejek lekaszabolója, meg annyi vitéz ős, annyi délczeg Pongrácz-kisasszony, harmatos arczú, tollas kalapú, aranyos czipellőjű, nagy történelmi alakok anyái később, fehérruhás várkisértetek a legkésőbb...
Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt erős feje, és nagyon mélyen belenézett...
Elhatároztam, hogy egy elbeszélésre terjedő anyagot kiszakítok az életből - mint mikor egy vég pósztóból kihasit valaki egy mellényre valót.
Csak még az engedelmet kellett megnyernem a család tagjaitól, mert a történet igen friss, hőse nem por, még csak az első álmát aluszsza a varini sírboltban; még el sem száradtak a koszorúk, amikkel a koporsót befedték a temetés napján.
A család azon tagjai, akiknek szólottam, szivesen beleegyeztek, s mikor az volt a kérdés, hogy költött nevet adjak az elbeszélés hősének, így szólt Károly gróf, a legidősebb Pongrácz:
- Csak hadd legyen az ő valódi neve alatt. Ha ma felkelne a sírjából, ő maga örülne a legjobban, hogy a dolgot nyomtatva olvashatja. Hiszen alkalmasint valami effélére vágyott.
Igy aztán, isten nevében, belekezdhetek ebbe a középkori történetbe, melynek egyes szereplői még ma, a XIX. század végén is élnek. Vissza