Beszélgetés írókkal

Fülszöveg

Azt hiszem, nincs irodalmunknak egyetlen olyan munkása sem, aki ne gyönyörködve olvasta volna Hornyik Miklós nagy magyar írókkal készített interjúit, jó egy évtizeddel ezelőtt.
A hatvanas évek vége szerencsés pillanata volt irodalmunknak. A bővérű kísérletezésnek, a jó értelemben vett korszerűségnek, a sikeres pályázatoknak, a műfaji szempontból mind változatosabb könyvkiadásnak, a bátor elkötelezettség megnyilatkozásainak ideje volt ez szépirodalmi síkon, értekező prózánkban pedig - az akkor még nagyon is óvatos, doktrinér elvekkel pórázon tartott magyarországi "nyitás"-tól sem függetlenül a - 20. századi magyar irodalom merész átértékelésének időszaka.
Erős szellemi "léghuzatban" éltünk, s ebben, ma már pontosan látja az ember, Hornyik Miklós szinte predesztinálva volt arra, hogy a magyar irodalom nagyjaiból "kivallasson" egész sor olyan adatot, emléket, nézetet, amely odaát még mindig tabunak számított. Hornyik ugyanis irodalmunk megoszlásában, a regionalista szűklátókörűségnek és a neoavantgarde nekibuzdultságának nem sokkal korábbi harcaiban nagy pipájú, kevés dohányú emberek tusakodását látta elsősorban, s egyik fél mellett sem tudva elkötelezni magát, már-már határtalan lelkesedéssel a magyar irodalom tanulmányozásába fogott. Egyik-másik interjúja őrzi is ennek nyomait. Füst Milánt "shakespeare-i zsenialitású nagy írónak" nevezi egyhelyt, Déry Tiborról pedig azt állítja, hogy remekművek olyan sora áll mögötte, "hogy három indoeurópai Nobel-díjas író is megélhetne belőlük." Füst Milánt is, Déryt is igen szeretem, véletlenül sem azért említem tehát e két mozzanatot, mintha jelentőségüket szeretném kisebbíteni, hanem azért, hogy Hornyik Miklós ifjonti elragadtatásának fokát érzékeltetni tudjam. E nélkül az elragadtatás nélkül ugyanis az interjúsorozat aligha készülhetett volna el.
Csak naiv kívülállók hihetik, hogy az irodalmi interjúkészítéshez elegendő az intelligens rátermettség, a kíváncsiság, a turistakedv, s a többi már korszerű technikai vívmányok dolga. Ennél sokkal több kívántatik! Aki vállalja a föladatot, behatóan el kell mélyednie a megcsomósodott, kifejletet nem nyert kérdésekre, a talán egészen mélyen parázsló sebekre, az író szellemi magatartásának alapvető tartóoszlopaira, különben kényszeredett, sava-borsa nincs beszélgetésbe sül az igyekezet, melyben az író csak azért nem válaszol unottan igennel vagy nemmel egy-egy kérdésre, mert tiltja a jólneveltsége, vagy mert szánja a szegény "slapajt".
Hornyik Miklóst épp ezen a szánandó szerepen segítette túl elragadtatása. Az egész kéziratban nincs egyetlen olyan interjú sem, mely a kérdező félreértesültsége folytán törésvonalakról, megtorpanásokról, verejtékes újrakérdezésekről tanúskodna. Ellenkezőleg, Hornyik minden interjúban egyenrangú beszélgető társ tudott lenni (a levélinterjúkban érthető okokból ez kevésbé látszik meg), s hitem szerint mindenekelőtt a komoly, alapos felkészülését kell becsülnünk, amelyet a látszólag spontán csevegés a kész szövegekben eltakar.
Maguk az interjúk, így összességükben, egészen kivételes hatást váltanak ki. Weöres Sándor "jézusi alapréteg"-ét hatalmas távolság választja el, mondjuk, Lukács György rendíthetetlen optimizmusától vagy az avantgarde és Benjámin László megítélésében tetten érhető esztétikai daltonizmusától; Illyés kissé nemzeti veretű irodalomeszményét Mészöly nyílt, "világszintű" etikai lázaitól; Örkény sziporkázó érveit Németh László töprenkedő mélységeitől stb. stb. Mindezek az ellentétek azonban érdekes módon "kiegyenlítődnek" valahol, s egy értékes szellemi körképpé állnak össze. Vissza