Előszó
Részlet a könyvből:
A fahid szélén ültek, a lábuk a viz felett lengett. Mint szabálytalanul egymás közelébe szerelt inga lógott erre-arra a két kisebb és két erőteljesebb mezítelen gyerekláb.
A kislány ölében csomó sárga láncvirág volt. A fiu letépdeste a virágok fejét s egyenként nyújtotta a láncszemekhez való virágszárakat, a kislány összekapcsolta a láncot.
- Na, most emeld fel Péter.
- Emeld fel te.
- Nem, azt ugy kell, hogy maga emelje fel, akié. A fiu ujja belekapaszkodott a fűzött láncba, hogy felemelje. Egyenkint álldogáltak fel az elfeküdt virágkarikák.
- Mindjárt lóg az egész. Ha nem szakad el, örökig élek.
- Nem, csak addig, ameddig én, mert az enyém sem szakadt el és ha kettőé nem szakad el, azok ketten egyforma ideig élnek.
- Mink úgyis egyforma ideig élünk - mondta a fiu.
- Miért?
- Csak, ez igy van, igy kell neki lenni. Igen hosszura nyúlt a lánc, a súlya alatt akármilyen könnyüszerü és gyöngéd volt is, a felső láncszemek egész keskenyre, oválisra formálódtak.
- Hiába, mert ha elszakad, akkor nem élhetünk egyforma ideig. Egyik középső láncszem szétfoszlott.
A fiu elborult szemekkel nézte.
- Füzd össze újra, megrántottam véletlenül, megpróbálom felemelni mégegyszer.
Vissza