Berlin, Budapest, Moszkva

Előszó

Köves Éva tematikus festő. Képeinek nemcsak címe, tárgya, jelentése, de története is van. Mai kifejezéssel élve: narratívája. Valami történik, vagy - helyesebben inkább - történt azon a kompozíción, amely éppen szemünk elé tárul. Valami, amiről sokáig nem tudjuk, hogy pontosan mit is jelent, s még talányosabb, mint amilyennek látszik. És arra vár, hogy megfejtsük, hogy kitaláljuk, hogy igazi témáját megtaláljuk.
Amiről szó van, az ma történik, ma látjuk, ma szembesülünk vele. Mégis, legtöbbször mintha a múlt dirib-darabjait is magába foglalná, mindegyik kép a maga saját múltját, saját titkait, saját archívumának részecskéit. Mintha egy színházi díszlet szűkre szabott kelléktárából bukkannának fel az egyes elemek: egy semmiből lelógó csillár, egy polgári otthont felidéző, terítővel leborított asztal, egy semmibe úszó fátyol, kifeszített drótkötél, ortodox templom sematikus sziluettje.
Hol is vagyunk? Az élmények születési helyét, a kompozíciók fogantatását tekintve: Moszkvában vagy Berlinben. Ezek a most bemutatott új képek „színhelyei". De valójában lehetnének ezek más városok is, olyanok, amelyek korábban voltak Köves Éva képein jelen: Velence, Párizs, Róma, Budapest - végső soron mindegy, hogy pontosan melyik. Mert az élmény alapvetően közös mindenütt: a város élménye, s a városba még adott esetben a kopasz fák, az elhagyott parkok látványa is belefér.
Az egyik legutóbbi színhely: Moszkva. Hideg terek és egészen közeli, néha szinte érintés-közeli, plasztikus felhők, és falak, dekoratív épületdíszekkel, sehová sem nyíló, befalazott ablakokkal. De a szigorú, monoton architektúrát mégis megelevenítik a színek: az orosz épületek harsány pirosa, s a velük feleselő tompább szürkéskék árnyalatok. Minden hideg, elhagyott és személytelen. Monumentális, és mégis néha rendezetlen. Az emberi jelenlétre csak az ember által megalkotott épületek és ipari létesítmények távoli sziluettje utal. Maga a figura - vagy akár a mása - eltűnt ebből a kihalt világból. A város élménye erős, ellenállhatatlan, de szinte kortalan. Legtöbbször úgy tűnik, mindez a múlt századokból is itt maradhatott volna, de üressége mégis mai. S ami még mai: azok a színek, amelyek mintha pótolni akarnának a hiányokért, a kövekből áradó letargiáért. Pedig ez a piros nem a forradalmi festészet lángoló pirosa, s nem fűti semmilyen avantgarde utópia vagy lelkesedés. Inkább megfakult, megkopott piros, de mégis szín, s mégis valami életet visz a szürkeségbe. A festő tárgyilagos, nem módosít az élményen: leírja, és egymásba szerkeszti a látottakat, alig változtat rajtuk. Egy-egy részletet emel csak ki, s csak az adott részlet értelmezi az egészet. Ez Moszkva ma, ennyit jelent, ez szűrődik le belőle. Ez a kvintesszenciája. Nem kapcsolódnak hozzá ábrándok, vágyképek, illúziók. Az épületekből nem születnek látomások - sem jók, sem rosszak. Csak egy kivétel van: a felhők, amelyek a többszörösen bekeretezett ablaknyíláson keresztül mintegy betolakodnak, „be gomoly ágnak" a keret mögötti belső világba. Egyébként a művész tárgyilagosságát szinte semmi sem oldja fel, fantáziáját nem szabadítja fel.
Szereti-e Moszkvát? Szereti-e ezt a hideg kővilágot? Érzelmekről, elfogultságról nem beszélnek ezek a kompozíciók. A tárgyilagosságot alapvetően a fotók teszik lehetővé. Köves Éva a valóságos, ma is látható templomokról, ablakokról és a megtapintható falakról készített lenyomatokat - pontosabban: felvételeket. Természetesen, ez is már eleve kiválasztáson alapult. S hogy aztán saját fotói közül végül is melyiket használta fel, s a különböző látványokat hogy építette egymásba, illetőleg takarta el a festékréteggel, az már a választás - kiválasztás - vagy egyszerűen a kompozíció további fázisait jelenti.
A másik város, amely a képeken megjelenik: Berlin. De nem egészen az a Berlin, amely annyi művész fantáziáját termékenyítette meg, s szinte új ikonográfiát teremtett a 20-as években: a Berlin metropoliszt. Vissza