Berlin, Alexanderplatz

Előszó

Ez a regény, merészségei ellenére, vagy talán éppen azért, azok közül a könyvek közül való, amiket nehezen tesz le a kezéből az olvasó. Szinte ellenállhatatlan sodra van. Döblin nem a lélekelemző iskola híve, nem boncolgat oldalakon keresztül egy-egy lélektani fordulatot, nem aprózza el erejét a külső valóság feltározására. Képei villámgyorsan váltakoznak, előadása lázas, rohanó: azonban alapvető látomása s így az összbenyomás is, amit eseményeinek száguldó rohanása az olvasó lelkében maga után hagy: erős, egyértelmű, lenyűgöző.
Szereplői, akikkel e lapokon megismerkedünk, a kitaszítottak társadalmának tagjai. Elbukottak és felemelkedni nem tudók, kétségbeesve kapkodnak levegő után, megvetik és kijátsszák a fennálló rendet, de minden elvetemültségük mellett is emberek s ezért megérdemlik, ha nem is részvétünket, de mindenesetre az érdeklődésünket. Egy pedig - a főszereplő - még annál is többet, mert elbukásában tiszta marad. Franz Biberkopf minden vétkében ártatlan; nem tehet arról, ami vele történik. Igaz, nagy bűn nyomja lelkét: indulatrohamában, de természetesen anélkül, hogy szándékában állott volna, megölte Idát, a kedvesét. Csakhogy ezért a bűnéért már elvette büntetését, mikor az első oldalakon találkozunk véle. Most lép ki a tegeli fegyházból azzal a szándékkal, hogy talpraáll és tisztességes tagja lesz a társadalomnak. Franz Biberkopf nagyon is bízik az erejében s ezért a felfoghatatlan, ismeretlen hatalmak megbüntetik. Döblin sorslátásában van valami görögös. A regényíró érzése szerint Franz nem az önkéntelen gyilkossággal követett el bűnt, vétke mélyebben ül benne, isteneket bőszítő gőgje az.
Ez a különös regény tulajdonképpen sorstragédia, noha szereplői nem hősök és istenek, csak a berlini alvilág betörői és alfonzai. De az összeütközései mögött minduntalan megpillantjuk azt az érthetetlen Végzetet, amely a messze kiható összetalálkozásokat és a jóvátehetetlen elszakadásokat igazolja. Vissza