A bosszú

Előszó

Részlet a könyvből

Az őrmester léptei hangtalanok voltak. Balla Imre az őr előtt alig egyméternyire haladt, kemény léptei felverték a börtönfolyosó délutáni csendjét.
- Nem tud halkabban lépkedni?! - sziszegte az őrmester.
- Megpróbálok - mondta Balla, és lábujjhegyen lépkedett, mintha osonna. Néhány centivel magasabb volt a szőke, kék szemű őrmesternél, a letartóztatása előtt 178-at mutatott a mérőléc, de az volt az érzése, hogy a hároméves rabság alatt egy-két centivel alacsonyabb lett.
- Álljon meg! - vezényelt az őrmester az egyik zárka előtt.
Balla megállt az ajtó mellett, előírásszerűen a fal felé fordult, két kezét hátratette. Az őrmester félrehúzta a kémlelőnyílás fedőlemezét, benézett a zárkába, aztán kinyitotta az ajtót. - Lépjen be! - Balla engedelmeskedett. Ahogy belépett, rögtön a falnak fordult, annyit azonban látott, hogy a másik oldalon is áll valaki.
- Forduljanak meg! - Az őrmester hangjából szemernyi katonás íz sem érződött. A két rab megfordult. Balla ismerősnek találta magas, széles vállú zárkatársát, de látta, hogy az is felismerte őt. Géza, hát persze hogy ő az, Simándy Géza. Nem akart hinni a szemének. Utoljára 1942. május harmadikán találkozott vele a Török fürdőben, most pedig 1953. május tizedike van. Érdekes, akkor is vasárnap volt, most is vasárnap van.
- Simándy! - Az őrmester halkan, de határozottan beszélt. - Maga az öregebb rab, maga lesz a zárkaparancsnok. Vissza

Fülszöveg

Arcom felrepedt az ütésektől, erősen vérzett. Ájulás környékezett, amikor Viktor is rám ugrott, könnyes arcát véres arcomhoz szorította, és csókolni kezdett, ajkával a szájamat kereste. Én meg védekeztem, fejemet jobbra-balra forgattam. Hányinger fogott el, nemcsak Viktortól undorodtam, hanem az egész életemtől. Viktor hisztériás rohamot kapott: "Nem akarsz szeretni, nem akarod, hogy a tiéd legyek?" Nem! - kiáltottam. - Gyűlöllek! - Közben Halmos mintha eksztázisba esett volna, a sliccemet kezdte kigombolni. Erőm utolsó maradékával lerúgtam magamról, nekizuhant a komódnak. "Gyűlölsz?" - hallottam Viktor hangját. Tiszta szívemből! - hörögtem. "Akkor pusztulj el, hogy soha senki ne szerethessen!" Két kezével megragadta a torkomat, és fojtogatni kezdett. Nem hittem volna, hogy nőies ujjai ilyen acélos szorításra képesek.
Már fulladoztam, amikor kapálódzó kezem a bronz állólámpához ért. Megragadtam, és ütöttem. Nem tudom, hányszor találtam el a fejét, de éreztem, hogy szorítása ernyed, aztán ledől a testemről. Vissza