Berekméri Zoltán

Előszó

BEREKMÉRI ZOLTÁN szerény, fényképei mögé rejtezkedő fotográfus volt, akiről sokan tudnak, de műveit kevesen ismerik. Élete tényei egyszerűek, hiányzik belőlük a látványos fordulat éppen úgy, miként a közszereplés fényes pillanatai. Kecskeméten született, 1923. július 11-én. Miután kereskedelmi érettségit tett, postatisztviselő volt, 1942-től
1958-ig. Majd ezt követően húsz esztendeig, nyugdíjazásáig a Petőfi Irodalmi Múzeum fényképésze. Fényképezni tizennégy éves korában kezdett, amikor kapott egy boxgépet. Tehetségéről árulkodik, hogy két év múltával kompozíciós biztonság, jó térlátás, a
fény-árnyék hatás meggyőző alkalmazása jellemzik felvételeit. Hamar rátalál a tájra, ahol otthon érzi magát. Figyelmét egyre jobban lekötik az élet apró rebbenései, ezekhez makacsul vissza-visszatér; ezeket kutatja városi emberként is. Alkotókedve nyugdíjba vonulása után mintha megnőtt volna; több, ebből az időből származó, emlékezetes felvétele a bizonyíték rá. Számos fotóklub tagja volt (Debreceni Fotóklub, 1942-1944; Soproni Fotóklub, 1948-1950; Békéscsabai Fotóklub, 1954-1955). A Magyar Fotóművészek Szövetsége alapító tagja (1956. július 28-án lépett be). A Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (FIAP) 1958-ban vette fel tagjai sorába. Első (és életében egyetlen) önálló kiállítása 1985-ben volt a budapesti Ernst Múzeumban (Békéscsabán Váradi Zoltán emlékkiállítást rendezett műveiből, 1992-ben). Pomázon halt meg, 1988-ban. Pályájának fényes időszaka az ötvenes-hatvanas évek. Az azokról az esztendőkről hírt adó fényképei nem a megszokott kellékekkel, jelekkel és jelenségekkel idézik elénk az akkori életet, hanem látásmódjukban, képi önmagukban hordozzák. Határozott stílusjegyeket viselő műveinek szemlélődő, tűnődő, befelé forduló jellege tudatos törekvés. Lemondott a valóság szélesebb tereinek bemutatásáról, ehelyett újból és újból egy szinte félreérthetően egyszerű valóságszeletet tüntet ki figyelmével. Vissza