Köszönet a kulcsokért/Pygmalion veresége

Fülszöveg

Mind az irodalmi, mind a családi hagyományból legfontosabb és legféltettebb örökségem a magyar nyelv. 1946-ban születtem, Budapesten.
Élet és költészet egységét úgy értelmezem, hogy mindkettőnek célja felől érdeklődni - egyformán értelmetlennek tartom. Az embert és a költőt égető kérdés: Miért? - szándékba vezet, miközben az eget nézzük: hiábavaló és megválaszolhatatlan - ha nem az okokra értjük. Számomra azonban ennél is érdekesebb a hogyan kérdése: Hogyan élünk? és Hogyan írunk? - még ha e két kérdésre ritkán sikerül is egyértelmű választ adni egy embernek egyetlen életével.
Itt a helye, hogy megemlékezzem azokról, illetve emberré lettem: az olvasó (ha ez érdekli) név szerint is föllelheti őket a kötetbe vett versek egyike-másika előtt; amelyekről itt mindössze annyit kívánok megjegyezni, hogy közülük a legkésőbbit 1973-ban, a legkorábbit pedig tizenhat éves koromban - én írtam. (Sebestyén András)

Sokáig úgy keresgéltem a szavakat, mint kavicsokat a vízparton. Rendszerint addig válogattam, míg végül egyik se kellett. Az érdekesnél mindig volt meglepőbb, a színesnél csillogóbb, a formálásnál még csiszoltabb...
Hogy a mondat, a környezet ad igaz súlyt, értelmet, egy-egy szónak, nyelvi "egyszeregy". De hogy mekkora költői lehetőség, sokáig nem gyanítottam. A "szó-költészet" után a "mondat-költészet" partjait szeretném bejárni, ahol a szürke, de kemény szó éppúgy jelent valamit, mint a színes vagy a különös. Ám olvasó nélkül holt anyag minden "gyűjtemény". Nagyon is komolyan gondolom: "Minden jog az olvasóé."

Budapesten születtem, 1942-ben. Egyetemi tanulmányaimat ugyanitt végeztem. Magyar-könyvtár szakos diplomám kelte: 1967. Rövid ideig általános iskolákban tanítottam. Jelenleg - immár ötödik éve - újságíró vagyok. Verseimet a többi között az Élet és Irodalom, a Jelenkor, az Alföld és az Új Írás közölte. (Benkő Attila) Vissza