Az élcsapat avagy Tanácsköztársaság 1919

Előszó

Részlet:
"1919. február
A lakás legnagyobb, termeknek is beillő szobáiban, amelyekben azelőtt Kassák Lajosék állítólag kiállításokat rendeztek, és amelyek akkorák voltak, hogy akár táncmulatságot is lehetett volna tartani bennük - már persze ha azokban a fagyos hetekben lett volna kedve táncolni bárkinek akkor is célszerű volt magunkon hagyni a kabátot, amikor egyszerre többen tartózkodtunk odabent: az ottani kályhák melege legföljebb arra volt elegendő, hogy napkelte után a bent lévők leheletével együttesen leolvassza a hajnali jégvirágokat az ablakokról. Azok voltak az amúgy is hűvös lakás leghidegebb részei. Amennyiben valamelyikünk éjszakára is a lakásban maradt, rendre egy kis szobát választott pihenőhelyül, nem csak azért, inert azokban volt néhány heverő, hanem azért is, mert azokban többé-kevésbé megfelelően működött a fűtés, és nem kellett attól tartani, hogy az illető netán álmában megfagy - vagy legalábbis olyan betegen ébred föl, hogy utána hetekig nem képes fölkelni az ágyból. Ami pedig senkinek nem volna jó.
- Vigyázzunk magunkra, elvtársak! - mondogatta sűrűn Kun Béla. - Kerüljük a nyavalyákat, a spanyolnáthát, a személyes bajokat, mert most mindenkire szükség van. Komoly feladatok várnak ránk, amiket csak erős és egészséges emberekkel lehet végrehajtani.
Ebben ő maga is jó példát mutatott: volt rajta kabát többnyire a lakásban is - nem ugyanaz, amelyik az utcán, hanem egy másik, amit még a háború előtt vásárolt, egy nagyobb honoráriumából. A felesége éveken keresztül őrizgette, aztán amikor Kun Béla végre a front után a fogságból is hazajött, ki akarta dobni, mondván, elég viseltes, ódivatú, meg hát most, hogy itthon van az ő drága ura, nincs miért ereklyéket gyűjtenie: amihez eddig nem volt szíve és ereje hozzányúlni, azokat most nyugodtan átválogathatja és kiszanálhatja."
5 Vissza

Fülszöveg

„- Ódivatú? - mérgelődött Kun Béla, na persze csak kedvesen, tele házastársi és elvtársi szeretettel. - Hát kit érdekel az, hogy mennyire divatos? Egy kabát, ha jó állapotú, száz esztendő múltán is kabát marad. Én ugyanazt hordtam Pet-rográdban, amit Tomszkban. Mielőtt hazajöttem volna, Lenin elvtárs vásároltatott nekem új ruhákat. Nem akartam elfogadni, de végül meggyőzött arról, hogy az álcához efféle darabok kellenek, és hogy a mozgalomnak szüksége van az én új kabátomra."
Kilencven évvel ama bizonyos 133 nap után még mindig csak roppant keveset tudunk a Magyar Tanácsköztársaságról. Sőt, mondhatni, egyre kevesebbet. Ez a regény se leleplezni, se emlékezni nem kíván. Csupán megmutatni, hogy milyen erők rángatták abban a néhány hónapban a régi és új között lebegő, tétova, tehetetlen Magyarországot. S elbeszélni, hogy milyen volt, amikor páncélvonattal és forgópisztollyal szolgáltattak igazságot, amikor a Hungária szállót szovjetháznak nevezték, és amikor az ismeretlenbe akart az ország népével együtt fejest ugrani az élcsapat. Vissza