Népszava 1941 karácsony (minikönyv)

Előszó

Harminc esztendővel ezelőtt a történelem legvéresebb háborúja tombolt a világban. Földrészünkre a fasizmus éjszakája borult. A hitleri "Harmadik Birodalom" maga alá tiporta csaknem egész Európát, páncélosai harcban álltak Észak-Afrikában, japán szövetségese pedig a Csendes-óceán térségét rohamozta. A hitleri "új rend" a leigázott Európa gazdasági és katonai erőforrásainak birtokában, csatlósainak támogatásával a fasizmus fő ellensége, a szocializmus hazája, a népek védőbástyája, a Szovjetunió ellen támadt. A nyugati frontokon aratott könnyű győzelmek mámorában a hitlerista tábornokok fennhéjázva hirdették, hogy "a bolsevik agyagkolosszus" három hónap alatt összeomlik, s novemberre Moszkvában befejezik a háborút. A végtelen orosz síkságon, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig folyt gigászi küzdelemben a második világháború döntő csatái bontakoztak ki a szocializmus és a fasizmus erői között.
Ez a háború jellegét tekintve, nem egyszerűen az első világháború megismétlődése volt, hanem a népeknek a fasizmus ellen vívott szent, nemzeti felszabadító háborújává vált. S a szocializmus hazája nem agyagkolosszusnak, hanem legyőzhetetlen acélvárnak bizonyult! A Szovjetunió egyre inkább leküzdötte a támadás váratlanságából és az ellenség kezdeti számbeli, valamint technikai fölényéből adódó nehézségeket, kibontakoztatta hatalmas erőit, Moszkva alatt megállította és visszaverte a fasiszta seregeket. A Vörös Hadsereg moszkvai győzelme mindenütt nagy bátorítást, mélyreható ösztönzést adott a népek antifasiszta harcához.
Természetes, hogy az ellenforradalmi Horthy-rendszer urai várva várták azt a napot, amikor a hitleri hadigépezet megindul Kelet felé, s kitörő örömmel csatlakoztak ehhez. A magyar sajtó túlnyomó része behódolt, és "az európai új fasiszta rendet" dicsőítette. Terror idebent, háború odakinn.
Ebben a helyzetben népünk legjobbjai elérkezettnek látták az időt, hogy nyilvánosan is hitet tegyenek a szabadság, a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás mellett. Ennek a fellépésnek természetesen megvoltak a maga előzményei. A Kommunisták Magyarországi Pártja már 1936 óta hirdette az antifasiszta népfrontot, a munkásegységre épülő nemzeti összefogás politikáját. A szociáldemokrata pártszervezetekben, a szakszervezetekben, a munkások sport- és kulturális egyesületeiben és falun a párt nagy munkát végzett: népszerűsítette a munkásegység, a munkás-paraszt szövetség és az egységfront politikáját, mozgósította a tömegeket a fasizmus és a háború elleni harcra. Ennek eredményeként 1941 őszén a Batthyány-emlékmécses, majd a Kossuth- és Táncsics-síremlék előtt népfrontjellegű demonstrációkra került sor. Pártunk sorozatosan tett javaslatokat a Szociáldemokrata Párt vezetőinek a munkásegységfront létrehozására, s kapcsolatot keresett a haladó polgári erőkkel is. Pártunk óva intett attól, hogy Magyarország a fasizmus oldalán belépjen a háborúba, s amikor ez mégis megtörtént, minden erőt mozgósított, hogy széles frontot teremtsen a fasiszta háború ellen.
Az antifasiszta egységfront-politika legalizálásának és még nagyobb tömegek mozgósításának egyik fő, nyilvános fóruma a Szociáldemokrata Párt központi napilapja, a "Népszava" volt.
A lap szerkesztőségében akkor már huzamosabb ideje dolgoztak kommunisták. A föld alá, illegalitásba kényszerített Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának határozata alapján ők javasolták, hogy 1941 karácsonyára "népfront" szám jelenjék meg; szólaltasson meg a lap különböző pártállású és felfogású, Hitler-ellenes személyiségeket, akik készek kiállni a nemzeti függetlenség mellett. Szakasits Árpád főszerkesztő és a Szociáldemokrata Párt baloldali vezetőinek többsége egyetértett ezzel, de ellene foglalt állást több szociáldemokrata vezető, olyanok, mint Peyer Károly, Mónus Illés és Kéthly Anna. Peyer farizeus módon "árulásról" szónokolt, s felháborodva arról beszélt, hogy holmi polgárokkal akarunk összefogni. Azon a szerkesztőségünk elleni ülésen, amelyen a karácsonyi számot tárgyaltuk, Mónus és Kéthly ennyire nyíltan nem lépett fel; inkább azt hangoztatták, hogy kár ebbe belefogni, mert úgysem sikerül, senki sem fogja vállalni a kockázatot.
Jóslataik nem váltak be. A baloldal rákényszerítette a pártvezetőségre az akciót, s az fényesen sikerült! A "Népszava" 1941 karácsonyára, "Szabadság és politika" címmel ankétot hirdetett. Bevezető cikkében Szakasits Árpád a következőket írta: "Kitártuk ezt az ünnepi számunkat a nemzeti önállóság és függetlenség nagy gondolata, a népszabadság örök eszméje és a szociális haladás történelmi szükségességének követelő hangja számára... Idehívtuk azokat a férfiakat: politikusokat, írókat, gondolkodókat is: akik nem vallják ugyan a szocializmus programját, de tiszta szándékkal akarják, hogy ez a mi országunk önálló legyen és maradjon, függetlenségben élje életét, s függetlenül szabja meg a maga útját, amelyen haladnia kell..."
A "Népszava" 1941 karácsonyi száma kiemelkedő politikai esemény volt. Hasábjain a kommunisták közül Földes Ferenc Rákóczit idézte. Mód Aladár a kiegyezés utáni új Magyarországról szólt, e sorok írója pedig I. István kapcsán az állami önállóság, a társadalmi haladás eszméjét választotta témájául. Szakasits Árpád mellett megszólalt a lapban a baloldali szociáldemokraták közül Kasztel András és Gosztonyi Lajos, akik később kommunisták lettek. A Kisgazdapárt baloldalához tartozó Bajcsy-Zsilinszky Endre cikkében Kossuth külpolitikájára emlékeztet, s hangsúlyozza, hogy bármilyen "bizonytalan is a harc kimenetele, de nem hozhat végleges bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll a nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben is." A "népies" balszárny egyik vezető képviselője, Darvas József a Hunyadiak példáját elevenítette fel. Még olyan tudós is, mint Szekfű Gyula - akinek pedig régebben a Horthy-korszak nacionalista ideológiai alapvetésében döntő szerepe volt -, a szabadság fogalmáról írt cikkében azt fejtette ki, hogy nagy elemi csapások, pusztító veszély idején senki sem zárkózhat szobájának falai közé, nem maradhat közömbös, ha élni akar, s hogy "ilyen viharban élünk ma is", tehát "bizonyos lényeges dolgokban kell értenünk egymást". Balogh Edgár kolozsvári publicista Bem apóra hivatkozott, aki "az egész Európára ráterpeszkedő reakcióval szemben még egyszer feltárta egy szélesebb kelet-európai összefogás és ellenállás lehetőségét."
Szót kértek ez alkalommal a magyar kultúra legjobbjai. Móricz Zsigmond cikkének már a címe is sokat mondott: "Petőfi a politikai jel." Benedek Marcell a szabadság és az irodalom összefüggéseit elemezte. Dési-Huber István írásában a munkásosztály művészetével foglalkozott.
A népgyilkos háború kirobbanása óta első ízben sikerült - a cenzúra miatt a történelmi és irodalmi példák felelevenítésével - nyilvánosan, sajtóban kifejteni azt,hogy a hazát a teljes pusztulástól csakis a munkásosztály, a parasztság és a haladó értelmiség összefogása mentheti meg, kizárólag ez vezetheti ki népünket az értelmetlen vérontásból, és hozhatja létre a független, szabad, demokratikus Magyarországot.
A karácsonyi számnak még elképzeléseinknél is nagyobb visszhangja támadt. Ilyen vagy olyan módon, de valamennyi akkori lap reagált rá. A központi kérdés - a nemzeti összefogás témája - a "Népszava" ankétja nyomán átkerült a polgári ellenzéki lapokba is, viszont a kormány orgánumai, de különösen a nyilas tollnokok még dühödtebben támadtak. Szálasi leghívebb sajtóembere, a háborús bűnös Fiala Ferenc a "Pesti Újság" vezércikkében felháborodottan kérdezte: mi az oka "a marxista Népszava által rendezett karácsonyi ankét valóban nagy és gondolkodásra késztető sikeré"-nek. Feltette a kérdést, de válaszolni nem mert rá! Pedig a válasz egyszerű: a kommunisták és más haladó politikusok, írók, művészek, a nép hangját szólaltatták meg a lapban! Ezt bizonyítja az is, hogy igen sok munkás, paraszt és értelmiségi írta meg, hogy egyetért velünk. Ez is erősített minket abban a meggyőződésünkben, hogy helyes úton járunk.
A történelmi jelentőségűvé vált karácsonyi szám bizonyítja: az illegalitásba szorított, tűzzel-vassal üldözött és emiatt szervezetileg viszonylag gyenge, kis létszámú kommunista párt az igazi nemzeti érdekeket kifejező követeléseket fogalmazta meg. A Kommunisták Magyarországi Pártja haladó erők élén a kibontakozó antifasiszta nemzeti egység vezetője lett.
A karácsonyi számban nyilvánosan is meghirdetett legszélesebb nemzeti összefogás gondolata az egész háború alatt harcunk állandó irányvonala maradt. A tapasztalatok alapján újabb tettek következtek. 1942. február elején megjelent illegális központi lapunk, a "Szabad Nép". Tovább bővült a szövetségesek köre. Pártunk 1942 tavaszán létrehozta a Történelmi Emlékbizottságot. Az Emlékbizottság felhívását - éppen a karácsonyi "Népszava" nagy sikerének hatására - a kommunistákkal együtt a politikai, művészeti és kulturális élet reprezentánsai írták alá: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Barankovics István, Bernáth Aurél, Darvas József, Gáspár Zoltán, Baráti Huszár Aladár, Illyés Gyula, Joó Tibor, Kállai Gyula, Kárpáti Aurél, Katona János, Katona Jenő, Kovács Imre, Krennek Miklós (Spectator), Mihályfi Ernő, Nagy Ferenc, Nagy István, Parragi György, Pátzay Pál, Raics István, Somogyi Miklós, Szakasits Árpád, Szentimrei Jenő, Szőnyi István, Tildy Zoltán, Varga Béla, Veres Péter, Veres Sándor. Pártunk - a Történelmi Emlékbizottság segítségével - 1942. március 15-én nagy tüntetést szervezett: sokezres tömeg vonult fel a háború elleni tiltakozás, a független, szabad, demokratikus Magyarország, a munkás-paraszt szövetség és a szovjet-magyar barátság jelszavaival.
Horthy rendőrsége - látva a kommunisták szervezte mozgalom sikerét és széles körű visszhangját - meg akarta semmisíteni az antifasiszta egységfront vezető erejét. A márciusi tüntetés után százakat, ezreket vetettek börtönbe, pártunk több kiváló vezetőjét - közöttük Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán elvtársakat - meggyilkolták. A terror másik indítéka az volt, hogy megfélemlítse és az egységmozgalomtól elriassza a szövetségeseinket.
Híven az igazsághoz, azt is el kell mondani, hogy ez a valóban súlyos csapás mozgalmunkat időlegesen visszavetette. Akkori szövetségeseink közül a rendőr és csendőrterror hatására többen ingadozóvá vagy teljesen passzívvá váltak. De a párt tovább szervezte a harcot, s később az egység tovább épült, a mozgalom megerősödött. 1944. májusában létrejött a Magyar Front. Harcosai: a haláltól sem riadva vissza együtt küzdöttek a tébolyult barbárság ellen, a közös célért, a szabadságért és a függetlenségért. A kommunista Pataki Istvánnak és társainak, a polgári antifasiszta Bajcsy-Zsilinszky Endrének egy célért folytatott harca és Sopronkőhidán 1944 karácsonyán bekövetkezett mártírhalála örökre példázza a nemzeti összefogás őszinteségét, igazságát és mélységét.
A nemzeti összefogás gondolata és politikája hozta létre a forradalmi átalakulásnak azt a belső erejét, amely élni tudott azzal a lehetőséggel, amelyet a Szovjetuniónak a fasizmus felett aratott történelmi győzelme és hazánk felszabadítsa jelentett, s a háború után a demokratikus fejlődés útjára vezette az országot.
Amikor pártunk harminc év előtti akcióiról és közöttük a "Népszava" karácsonyi számáról emlékeztünk, elmondhatjuk, hogy maradandó jelentőségüket egymagában az is megadná, ha csupán tiltakozások lettek volna a fasiszta háború ellen. De ennél többről volt szó! Ezekkel az akciókkal pártunk azt a politikát hirdette meg nyilvánosan, annak a politikának az alapjait rakta le, amely egész további fejlődésünk fő vonala lett. Harminc évvel ezelőtt szövetségestársaink közül még sokan kételkedtek abban, vajon a háború után is együtt lehet-e működni a kommunisták pártjával, a legalitás körülményei között is folytatják-e a kommunisták a nemzeti egység politikáját. Nos, az eltelt esztendők igazolták, hogy a nemzeti összefogás pártunk politikájának valóban állandó eleme. Ennek osztálytartalma és feladatai a történelmi helyzettől függően változhatnak és változnak is, de az összefogás gondolata, az a törekvés, hogy a magyar társadalom minden haladó osztálya és rétege fogjon össze és egységben dolgozzék, állandó maradt.
Ezt a politikát nagy nemzeti célunk, a szocializmus teljes felépítése érdekében, sőt még azt követően is mindaddig folytatjuk, amíg hazánkban különböző társadalmi osztályok léteznek, amíg meg nem teremtjük az osztálynélküli társadalmat.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a nemzeti egység politikája mindig új meg új erőforrásokat tárt fel: amikor összefogtunk, könnyebben, gyorsabban tudtuk megoldani nagy történelmi feladatainkat. Ilyen nemzeti egység csak úgy jöhet létre, ha a kommunisták pártja vezette munkásosztály a szervezője és az irányítója, ha a haladás, a demokrácia és a szocializmus jelszavait tűzi zászlajára. A magyar munkásosztály a nemzeti egységért folytatott három évtizedes töretlen küzdelmével igazolja, hogy nemcsak az antifasiszta harcban, az ország újjáépítésében, a néphatalom kivívásában, a szocializmus alapjainak lerakásában, hanem annak teljes felépítésében is sikeresen vezeti az egész társadalmat.
Ezekre a történelmi és politikai tanulságokra emlékeztet a negyedszázada megjelent újság, a magyar kommunisták és a többi hazafi áldozatos harcának nagyszerű dokumentuma.
Kállai Gyula Vissza