A magyar irodalom története

Előszó

Részlet a könyvből:

Irodalom: a lélek kifejezése leirott szóval.
Kinek a lelkét fejezi ki ez a leirott szó? Az egyénét vagy egy kisebb-nagyobb közösségét?
Elsősorban - akármi volt is az író szándéka - a közösség lelkét fejezi ki. Eszköze, a nyelv, a közösség alkotása. Évezredek múltak el, amíg valakinek eszébe jutott, hogy „egyéni" nyelvhasználatra törekedjék kifejezésmódjában megkülömböztesse magát másoktól. Az alap, a nyelv minden lényeges tulajdonsága akkor is közös maradt.
Minden lényeges vonásukban közösek a kifejezésre váró érzések, gondolatok. A közösség kincsei az elmondásra váró események: vagy azért, mert a közösséggel történtek, vagy azért, mert „mindenkivel megtörténhettek volna".
Mi ez a közösség? Nagy általánosságban: az egy nyelven beszélők, gondolkozók, írók közössége. Ma röviden így mondhatjuk: a nemzet. De a keresztény középkor vagy a renaissance humanizmusának közössége tágabb volt, a latin nyelv segítségével: minden keresztényt vagy minden humanistát magában foglalt, nemzeti külömbség nélkül. A közösség fogalmát ma is lehet tágítani vagy szűkíteni. Szűkíteni gőgös művészi elzárkózással, ha az író csak az őt megértő „kiválasztottaknak", a „boldog keveseknek" akar írni; vagy ha nemzete helyett csak osztályával tart közösséget. Tágítani lehet az új humanizmus gondolata alapján: az író az egész emberiségnek ír, az egész emberiséggel érez együtt - a fordítók dolga, hogy szavát mindenüvé eljuttassák. De akár a boldog kevesek, akár az egész emberiség felé fordul az író, gyökereivel mégsem tud kiszakadni a közös nyelv, a közös gondolati és érzésbeli hagyományok talajából, vagyis abból, amit nemzetnek nevezünk.
Minden nemzeti irodalom kibogozhatatlanul összefonódik a világirodalommal, egyiknek történetét sem lehet önmagában megírni. Az egyént nem érthetjük meg, ha nem ismerjük a közösséget, amelyhez tartozik; de ez a közösség - a nemzet - maga is részese egy nagyobb közösségnek... Vissza