„...et nos mutamur...”

Előszó

Különös interjút adok az olvasó kezébe. Öninterjút. Címe ősi latin szentenciából - tempóra mutantur et nos mutamur in illis - kiemelt három szó: mi is változunk. Kiemelésükkel érzékeltetni szeretném, hogy új helyzetek, nagy történelmi változások, új kihívások idején nem szabad meglankadnunk az imádkozásban, a teológia intenzív művelésében, mert különben képtelenek leszünk megszabadulni a beidegzett reflexektől, előítéletektől, a túl magabiztos véleményalkotásoktól, s általában mind attól amit megszoktunk, ami kényelmes és nem serkent gondolkozásra. Önmagammal folytatott interjúmban számot szeretnék adni Isten színe előtt, de a nyilvánosság előtt is, hogy miként alakult ki sokak számára nem könnyen érthető gondolkodásmódom, magatartásom a második világháborút követő hazánk, de különösen egyházunk számára számtalan új, nyugtalanító kérdést felvető különös korban. Egy folyamatról van szó tulajdonképpen. Ma is vállalom amire eljutottam, pl. hogy az új államrenddel való Egyezmény megkötése tekintetében Turóczy Zoltán püspök oldalán álltam, hogy Dezséry László "Nyilt levelét" örömmel üdvözöltem s később is nagyra értékeltem, mert világosan mondta meg, milyen döntés előtt állunk, s arra késztetett, hogy újra végig gondoljuk: kik vagyunk s mi a küldetésünk.
Eleinte arra gondoltam, hogy "három püspök titkára voltam" címen irok visszaemlékezést. Ez a cím kétségtelenül figyelmetkeltőbb lett volna, de a téma feldolgozásához szükséges anyaggyűjtés meghaladta volna erőmet. Ezért előre elnézést kell kérnem azoktól, akik örültek volna, ha behatóbban foglalkozom a Dezséry László és Káldy Zoltán püspökök szolgálatához és személyéhez fűződő emlékeimmel. Ismétlem: le kellett mondanom arról, hogy visszapillantó tükörben mutassam be egy elmúlt különös és egyháztörténeti szempontból még számtalan érdekes kérdés felvetésére késztető korszak személyes emlékeit. Ennél sokkal szűkebb és szerényebb kérdéskör foglalkoztat: megpróbálom emlékek felidézésével bemutatni, miként és miért váltam "másképpen gondolkodóvá" azokban a viszontagságos években. Megkísérlem érthetővé tenni, hogy miért nem tudom a második világháború utáni egyháztörténet eseményeinek és kiemelkedő szereplőinek értékelésénél Ordass Lajos püspököt ma sem egyedüli és megfellebbezhetetlen zsinórmértéknek tekinteni. Tulajdonképpen 1948-ig jutok el, de nem tapadok ott le olyan mereven, hogy ne foglalkoznék az előzményekkel és hogy ne térnék ki néhány utókövetkezményre is. Mivel nem egyháztörténeti visszaemlékezés írására vállalkozom, ezért választottam az önmagammal folytatott interjú műfaját. Magamat faggatom. Olykor vitázom önmagammal. Emlékeket idézek fel. Elsősorban engem érdekel, s magam számára igyekezem megfogalmazni, hogy mit jelent a gondolkodás és magatartás kialakításának folyamatában úgy részesülni, hogy közben az ember nem tagadja meg, de meghaladja önmagát. Úgy érzem, hogy ennek a folyamatnak a világos leírása közérdekű. Vissza