Ben Hur I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:

Ha az ember a Dzsebeles Zubleh nevü hegylánczról kelet felé tekint, megpillantja köves Arábiát. Apró folyammedrek, melyek esőzés idején a Jordánba hordják vizüket, keresztezik az utat. E medrek egyikéből az imént egy vándor jött elő. Körülbelül ötven évesnek látszott. Kávébarna arczát kendő takarta, mely alól nagy, fekete szemei időnkint kivillogtak. Hosszú, keleten dívó ruhája volt és nagy, fehér tevén ült.
A nap éppen akkor kelt fel, midőn a teve a gyérvizü völgyből kikeczmergett. Végtelen sivatag terült a magányos utas elé. Tevéje kelet felé tartott. Négy óra folyást ment, azután délfelé megállt. A gondolatokba mélyedt utas erre feleszmélt és elégedetten mormogta: „Végre, valahára!" Majd összetette a kezeit, lehajtá fejét és csendesen imádkozott. Szent kötelessége teljesitése után jelt adott tevéjének, hogy le akar szállni. A hűséges állat lassan térdre ereszkedett és ura nemsokára a homokban állott. Minthogy igy teljes alakja látható volt és mivel turbánját is megoldotta: izmos, arányos termetéről, magas homlokáról, sasorráról és vállára hulló, fényes hajáról rögtön észre lehetett venni, hogy tökéletes egyiptomi tipus. Daczára annak, hogy egyedül utazott, semmiféle fegyver nem volt nála. Még lovaglópálcza sem. A hosszú lovaglástól tagjai elzsibbadtak, miért is többször föl és alá járt és kezeit dörzsölte. Vissza