Belvedere Meridionale 1993. február-május

Előszó

Részlet:
"Történelemszemléletünk egyik sajátos vonása, hogy nemzeti múltunk értékelésénél kitartóan ragaszkodunk megcsontosodott mítoszokhoz, kultuszokhoz és legendákhoz. Meghatározott korszakok - olykor egy egész évszázad - történetét összekapcsoljuk egy-egy történelmi személyiség politikai pályaképével, kiemeljük őt kortársai s a kor viszonyai közül, hősi pózba merevítjük, s szinte bálványként tiszteljük. (Előszeretettel neveztük, s nevezzük még ma is történelmi példaképeknek őket.) Különösen igaz ez nemzeti történelmünk sorsfordító időszakaira, forradalmainkra és szabadságküzdelmeinkre. S mivel ezen próbálkozásaink többnyire kudarccal végződtek, a bukás okainak keresésekor gyakran nem a kedvezőtlen nemzetközi vagy hazai viszonyokban találtunk „magyarázatot", hanem árulást, árulókat szimatoltunk mindenhol, mert fájdalmas volt beismerni azt, hogy egy független, önálló Magyarország nem illett bele a XVII-XVIII-XIX. század dinasztikus Európájának politikai rendszerébe, s ezért lehettek bármilyen igazak és jogosak is nemzeti törekvéseink, kisnemzetként mindig szövetségesek nélkül maradtunk, csak saját erőnkre támaszkodhattunk.
Közel másfél száz éven keresztül ezt a „sémát" alkalmaztuk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc értékelésekor, elemzésekor is. A reformkor és a szabadságharc kétségkívül egyik leghatásosabb szónokát és legnagyobb politikusát - Kossuth Lajost - kiemeltük kortársai, politikustársai közül, a sikereket összekapcsoltuk az ő nevével és tevékenységével, s háttérbe szorítottunk olyan történelmi nagyságokat is, mint Batthyány Lajos gróf, az ország első felelős miniszterelnöke, Szemere Bertalan, Teleki László vagy éppen Deák Ferenc. A szabadságharc leverését, s ezzel együtt az elkerülhetetlen világosi fegyverletételt pedig a XIX. század legnagyobb magyar katonai diadalait kivívó hadvezérének - Görgei Artúrnak - a számlájára írtuk, s emelt fővel nem arra hivatkoztunk, hogy vezetésével Európa egyik legerősebb hadseregével - az osztrák hadsereggel - szemben sikeresen védtük meg az 1848 áprilisában szentesített törvényeinket - sőt túl is léptünk azokon -, és csak egy másik nagyhatalom beavatkozása kényszerített bennünket fegyverletételre, hanem árulót kreáltunk belőle, ezzel „magyarázva" a szabadságharc leverésének fájdalmas tényét. Vissza