Belvedere I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:

A távirat éjjel érkezett, de Valter Erik csak délelőtt kapta meg, amikor tompa álmából ébredve, meggyújtotta feje felett a villanyt.
A padlóig érő nagy ablakot vastag függöny boritotta, s kívülről nem hatolt be világosság a szállodai szobába. A görbekarú üvegcsillár fellobbanó fehér fényében ott hevert a távirat az ágy mellett a szőnyegen, mintha titokzatos kéz csempészte volna be. Erik szórakozottan és kábultan nézte. Nehéz ébredő volt. Percek kellettek neki, amíg agya megtisztult az álom színes képeitől és ő maga visszatért a valóságba, amit rendszerint unalmasnak és nyomasztónak talált. Ébredés után szívesen feküdt még negyedórahosszat mozdulatlanul, nyitott szemmel az ágyban, s ilyenkor csüggedten tekintett az új nap elé, melyről biztosan tudta, hogy nem tartogat számára semmi meglepetést. Szőke, sovány és magas fiatalember volt. Mostanában mult harmincéves, de jóval idősebbnek látszott. Világoskék szemének közömbös tekintetében fáradtság és korai öregség bujkált. Finom bőrű, bajusztalan arca egészségtelenül sápadt és beesett volt, de arcvonásainak lágysága és szabályossága valami meghatározhatatlan előkelőség jeleit sugározta. Lustán és megfontoltan mozgott, mintha takarékoskodna a mozdulatokkal. Egész lényében volt valami hervadásszagú finomság és elkényeztetettség. Az emberek vagy kibírhatatlannak találták, vagy az első pillanattól fogva rokonszenvükkel ajándékozták meg. A nőkre többnyire kellemesen hatott, de volt az asszonyoknak egy fajtája, mely útálta, vagy félt tőle... Vissza