Beléndeki udvarház/A porcellánmajom

Előszó

Részlet a Beléndeki udvarház c. kötetből:

"Búcsú-estélyt, valéta bált tartottak a selmeci akadémikusok.
A Metropol-szálló összes termei visszhangzottak a jókedvtől. A szemek mosolyogtak, az ajkak nevettek, mégis valahol mind e sok szín és kacaj mögött elcsitult bánat pihent. A cigány hegedűje is egyszerre csak sírni kezdett a sok víg nóta után, s ekkor a szemekben megcsillant a könny. A cigány is búcsúzott. Mert nagyon jó volt diáknak, akadémikusnak lenni Selmecbányán és a hasznos tudományok mellé bokrétának odatűzni sok derűs kópéságot, bolondos diákcsínyt és a diákcsókok még virágzó emlékeit. A cigány szeméből is potyogtak a könnyek. Balogh Laci egész bandája felállt és úgy játszott könnyes szemmel, könnyes szívvel sokaknak utoljára.
A párok vigyázz-állásba merevedtek s így adták meg a tiszteletet a bandának, amely négy éven át, víg nótaszóval kísérte őket a tanulmányok útvesztőin keresztül.
Mert hiába, a selmeci akadémikusok vidám fiúk voltak. Nem volt olyan idő az életükben, amikor ne szerettek volna mulatni. Szerették a holdat köszönteni, mámoros fejjel megzörgetni a házak ablakait, muzsikaszóval felriasztani az alvókat, az utcatáblákat felcserélni és az orvos lakása fölé a borbély tányérját kifüggeszteni. És most mindennek vége lesz. A valétások hazafelé indulnak, a régiek helyére új, bámészképű bulekok kerülnek és minden kezdődik élőiről.
A cigánynak járó tiszteletadás véget ért, a prímás félszemmel intett a bandának s erre olyan fergeteges csárdás következett, hogy csak úgy zengett, csattogott, viharzott az egész mindenség." Vissza