Előszó
Részlet a könyvből:
És akkor már esteledett és a tenyérnyi felhők elmultak az égről, nem mintha nem volnának többé, hanem mert ők oly szépek és oly fehérek, hogy a fekete éjszaka elől elbunak mindig és ijedten vonulnak vissza a sötétlő és egyre sötétebb alkonyati kékségbe, mintha csak fehér tagjaikat, ijedt kisasszonyok, betakargatnák egy mély és puha takaróval komor férfiszemek elől. Lefordultam a hidról, mentem a part mellett, a magas házak és a folyó közt és lehajtottam fejemet és néztem a vizet, ami eliramlik oly csendesen és ellenállhatatlanul és hatalmasan, mint az álom. Lámpák gyulladtak a vizén, néztem és gondoltam, mennyivel szebb a fény a vizben, mint a levegőben, amint egy hullám elkapja a lángolást, egy másik hullám fölveri újra és ragyog és csillámlik és nem szűnik meg soha s olyan mint sok könnyes szem, lehunyódó, felnyíló, sok könnyes szem egy mély sirnak a mélyében.
Őszi bánat jött a hegyekből, nagy volt és fekete, szélesvállu és a viz elsötétült és megborzongott, amint általlebegett felette. Hallottam, hogy sikoltoznak a fák ijedt levelei és mint borzongnak és bújnak össze, dideregnek, reszketnek, halkan-halkan kiáltoznak segítségért. Fölnéztem, szerettem volna kinyújtani kezeimet és tapogatózó ujjakkal megsimogatni őket, vigasztalgatni: ne féljetek, ne féljetek, mindnyájunknak meg kell egyszer halni.
De tekintetem nem jutott fel odáig, megállott feleuton, tévedezve, gyámoltalanul és megálltam én is és hagytam, hogy szemeim előresiessenek, átbujkáljanak a sétálók közt. Eléje hulljanak neki, aki jön, eléje hulljanak alázattal, árván, szegényül, örvendező örömmel, hogy itt van és jön felém és mindjárt kezét nyujtja nekem...
Vissza