Békét!

Előszó

Jeremiás című tragédiámat 1915-16-ban írtam, hogy bensőleg győzzem le a háborút, amely morálisan nyomasztó súllyal nehezedett rám. Azokban az időkben a cenzura a teljesen lehetetlenné tette a háború problémájának nyílt megvitatását és a béke útját egyengető megértés politikájának hirdetését s mi kevesen, akik nyitott szemmel láttuk a közelgő katasztrófát, hallgatásra voltunk kárhoztatva, ami szinte égette az ajkainkat. Egy költői szimbolumot kellett tehát találnom, amely az előrelátó kétségbeesésnek ezt a lelkiállapotát híven érzékeltesse és mi állhatott hozzám közelebb vér szerint, mint Jeremiásnak, a halhatatlan figyelmeztetőnek prófétai alakja? Lassanként költőileg is megérlelődött bennem a probléma. Meg kellett mutatnom, hogy aki a háború ellen protestál és a békét hirdeti, nem feltétlenül gyáva és elpuhult ember, ellenkezőleg az egyénnek ehhez a mindenki ellen vívott hősies harcához a legmagasabb fokú morális bátorság szükséges. És aki előrelátja a szerencsétlenséget, mindig a legférfiasabban viseli el azt, ha bekövetkezik. Csak mikor bizonyos voltam benne, hogy ez a tragédia nem gyáva rezignációban, de a teremtő erejű szenvedés himnuszában fog kicsendülni, kezdhettem el a munkát s még javában tartott a háború, mikor végére értem.
Előre tudtam, hogy a háború alatt a német színpadok elzárkóznak ennek a tragédiának az előadása elől. De szerencsére a semleges Svájc örömmel fogadta a darabot, úgyhogy 1917-ében a zürichi színház színpadán felcsendült Jeremiás békeszózata, mialatt százötven kilométernyire a francia és német ágyúk dörögtek. Később számos színház mutatta be a darabot, köztük a legjobb és legfigyelemreméltóbb előadást a tel-avivi héber munkásszínház, az Ohel produkálta. Ezzel a költemény és annak főalakja ismét a honi földbe plántálódott, és a végtelen szenvedés örök zsidó sorsa az ősi nyelven jutott kifejezésre. A leghőbb óhajom ma az, hogy ez a munkám soha újra "aktuális" ne legyen, a háború problémái, amelyeket okulásul tárgyal, a valóságban soha többé problémák ne legyenek és a jövő nemzedékek útját annyian szenvedő részesei voltunk. Mert annak a kornak mérhetetlen szenvedéseiből ez a tragédia csak egy csöpp, a valóság a maga borzalmaival mindig túlszárnyalja a legmerészebb költészetet is. /Stefan Zweig/ Vissza