Kossuth-emigráció Bukarestben

Fülszöveg

A levert szabadságharc után Kossuth Lajos külföldre menekült híveiből, katonatisztekből, orvosokból, mérnökökből emigrációs központok alakultak ki a nagyvilágban. Egyik ilyen "támaszpont" Bukarest lett, Havasalföld fővárosa. Maga a kormányzó-elnök tanácsolta egykori katonáinak, hogy lehetőleg Magyarország határaihoz közel telepedjenek le, és így elsők között emelhessék fel a letörött 48-as zászlót, ha az idők alkalmasak lesznek a forradalom újrakezdésére.
Bukaresti tartózkodása alatt, évtizedeken át, ez a Kossuth-emigráció a bukaresti és havasalföldi szórvány-magyarság, nemkülönben a moldvai csángómagyarok számára is megkereste, kijelölte a nemzeti megmaradás útját. Öten közülük, Koós Ferenc református lelkész, Veress Sándor mérnök, Veress Ferenc gazdatiszt, Fialla Lajos és Oroszhegyi Józsa orvosok megírták a szabadságharcos élményeiket - Oroszhegyi és Fialla a márciusi ifjak közé tartozott - és ezzel tovább gazdagították a magyar memoárirodalmat.
Munkásságukat történelmi kényszer emelte ki a XIX. századi magyar emlékírás hatalmas tengeréből. Trianon után Erdély magyar népe román uralom alá jutott, és az erdélyi magyarság vezetői ugyanolyan válaszút elé kerültek, mint hajdanán a XIX. századi magyar értelmiségiek Bukarestben: miként őrizhetik meg anyanyelvüket, magyar lelkületüket, nemzeti sajátosságaikat - a kisebbségi lét sorvasztó, sanyargató körülményei közepette? A bukaresti Kossuth-emigráció, nagy erdélyi kortársak, elsősorban Mikó Imre ösztönzésére, a múlt század második felében kialakította azt a kisebbségi életvitelt, ami máig időszerű. A múlt századi havasalföldi magyar emlékírók így nemcsak egy letűnt korszak hiteles tanúi, de a jövő építői is. Vissza