Beke György emlékezete

Előszó

Mindenki, aki eltávozik az ismeretlenbe, emlékeket hagy maga után: a család és a barátok emlékezetében, levelekben és ha történetesen íróról van szó: irodalmi művekben, könyvekben. Ezek az emlékek őrzik meg alakját, gesztusait, szavait és gondolatait, a művek természetesen tartósabban, mint a személyes emlékezet, amely maga is ki van szolgáltatva az idő múlásának. Az egy esztendeje eltávozott Beke György is gazdag emlékanyagot hagyott maga után. Nem csak egy kisebb könyvtárra menő műveinek gyűjteményében, nem csak azokban az erdélyi és magyarországi folyóiratokban és újságokban megbúvó írásaiban, amelyeknek egybegyűjtése és közzététele még a jövő fontos feladatai közé tartozik, hanem barátainak szívében, az irodalmi élet és a közélet emlékezetében is.
Az emlékek persze gyorsan fakulnak, ami ma még eleven színekkel él bennünk, amit baráti társaságban, szakmai összejöveteleken szívesen emlegetünk, az holnapra veszít fényéből - a személyes és közösségi emlékezet leginkább pusztító erózióját maga a múló idő végzi el. Ezt éppen a magyar költészet elégikus hangú vallomásai állapítják meg, nem minden fájdalmas rezignáció nélkül - Berzsenyinél, Aranynál, Babitsnál, akik tudatában voltak annak, hogy a „szárnyas idő" miként hagyja maga mögött azokat a pillanatokat, amelyek valamikor örökérvényűeknek tetszettek, és amelyek valóban méltók lettek volna arra, hogy megőrizze őket az emlékezet.
Mindazok, akik a jelen kis kötetben szerepet vállaltak, ennek a „szárnyas időnek" a rombolását szeretnék megállítani, méghozzá egy olyan írónak, embernek, barátnak az esetében, aki mindenképpen érdemes arra, hogy alakját, küzdelmeit, tevékenységét és műveit megőrizze az emlékezet: nem csupán a barátok és munkatársak, hanem az irodalom, a történelem, a nemzet emlékezete is. Beke Györgyről beszélek, aki több mint négy évtizeden át volt a barátom és sok mindenben a mesterem. Vissza