Béke

Előszó

Goethének mindenre volt ideje.
Arra is, hogy Aristophanésszal hosszan foglalkozzék, és őt <<a Gráciák neveletlen kedvencé>>-nek nevezze. Azóta is folytonosan idézik e megállapítást, mely láttató és erőteljes, csak éppen pontosan az ellenkezője az igaz.
Nem ami a kedvencséget illet. A Gráciák szerették Aristophanést, s ez a szeretet kölcsönös volt. Az ókomékia legfőbb ihletője Dionysos mellett a Gárciák, az ibolyás kútfők körül táncoló Kharisok azok, akiket az istenek közül Aristophanés a legsűrűbben, a legnagyobb kedvvel és gyöngédséggel emleget pompázatos szépségű kardalaiban. A neveletlenséggel áll másképp az ügy. Mindarra, ami miatt későbbi századokban s mindmáig az olvasó hökkenten kapja fel a fejét (s a színházlátogató sietve lehajtja), Aristophanést nevelték. Illetlenségre, mely ma és számunkra illetlenség; szabadszájúságra, mely ma csodálkozó megbotránkozást kelt, s melyet késő utódai nem tudtak és nem tudhattak követni; közéleti csúfolódásra, melyet ugyancsak nem mertek és nem merhettek követni. Ezekre nevelte Aristophanést az ókomédia, ezekre a Város, mely az ókomédiát igényelte; ezekkel nőtt - és ezek nélkül nem nőhetett volna - e költő az ókomédia legnagyobb mesterévé. Az ókomédiának, szüreti és termékenységi ünnepek színházi megjelenítésének, törvénye és rendes szabálya volt mindaz a rendkívüliség és látszólagos szabálytalanság, amely Aristophanés komédiáit feszíti. S ha nem botránkoztatta volna meg velük a késői korokat, a maga korában jobbal érezhette volna úgy, hogy megbotránkoztatja azt, akinek szolgálatára szerződött: a boristen, komédia-isten Dionysost, Dionysos ünnepeihez mindama szilajodás, nyerseség, mindenen túlburjánzó jókedv, a termékenységet célzó vágyak minden aristophanésian nyers megjelenése törvény szerint és az ünnep szent részeként tartozott. Aristophanés akkor lett volna illetlen, ha - semmibevéve ihlet és mesterség szent szabályait - nem illetlenkedett volna. Vissza