Bécsi hármaskönyv

Előszó

Szepsi Csombor Mártontól Irinyi Józsefig sok magyar utazó kalandozta be a világ nagyvárosait, de többségük messze elkerülte Bécset. Az osztrák főváros túl közel volt ahhoz, hogy érdekes lehessen. Szemere Bertalan Utazás külföldön című 1840-ben megjelent könyvében ezt be is vallja: "Bécs a szemlélőnek bőven nyújt szépet és tanu(l)ságost, emlékezetest és csodálandót, azonban mégsem érintek belőle semmit, azon egyszerű okból, hogy mik tőlünk távolb esnek, azok leírására több hely maradjon." Ez érthető is, hiszen annak a vékony rétegnek, amely könyvet olvasott, nem kellett bemutatni Bécset, aki pedig nem ismerte ezt a várost, az úgysem olvasott útleírásokat. Ezért kezelték a magyar utazók olyan mostohán ezt a várost. A reformkorban ennek a távolságtartásnak politikai oka is lehetett. Erre céloz Irinyi József 1848-ban kiadott útikönyvében: "Nálunk sokan különös fogalommal bírnak Bécsről. Sokan azt hiszik, miszerint a magyar hazafiság abban áll, hogy Bécset gyalázzuk, annak szépségéről, lakosairól és ezeknek mulatságairól lenézőleg szóljunk. Én ezen szokást semmikép(p) sem vagyok hajlandó helyeselni." Így ír Irinyi, a továbbiakban azonban ő is tudatosan mellőzi Bécset, és nem tartja szükségesnek bemutatni könyvében a hazánkhoz legközelebb eső világvárost. A történelmi Bécsről kialakult képünket nem világjáró utazóink, hanem a császárvárosban élt magyar publicisták és írók művei befolyásolták.
A magyar írók bécsi tartózkodásának különböző okai voltak: némelyek mint tanárok (Révai Miklós, Faludi Ferenc, Görög Demeter), mások laptudósítóként (Falk Miksa, Frankenburg Adolf) vagy hivatalnokként (Batsányi János, Kecskeméthy Aurél) éltek az osztrák fővárosban; ismét mások katonai szolgálatukat töltötték a Hofburg árnyékában. Ezt a sort testőr íróink nyitották meg, akik közül Bessenyei György mellett Kisfaludy Sándor volt a legismertebb író... Vissza