Előszó
Részlet:
kedves bécsi útitársam!
Bécshez kisgyerekkorom óta közöm van. Akkor mitikus hely volt, ahová felnőttek jutnak el néha, idegen szagokat hoznak magukkal, és ritka ajándékot: leginkább...
Tovább
Előszó
Részlet:
kedves bécsi útitársam!
Bécshez kisgyerekkorom óta közöm van. Akkor mitikus hely volt, ahová felnőttek jutnak el néha, idegen szagokat hoznak magukkal, és ritka ajándékot: leginkább banánt. Rokonok éltek ott, néha ők maguk szálltak le hozzánk a földre, Budapestre: Margit néni, Vera, Mari -titokzatos, gazdag angyalok. De mindenki a rejtelmes Bécsből érkezett a hatvanas évek Pestjére, mégpedig vonaton, a Keletibe: a franciaországi rokonok is, az amerikás magyarok is.
Később megtudtam, hogy ötvenhat után a szüleim is gondolkodtak itt néhány hónapot, maradjanak-e. Végül hazajöttek.
Természetes, hogy külföldre is ide jutottam először, tíz éves koromban, igazi kék útlevéllel, a nagyanyámmal. Ma Is fel tudom idézni a sokkot: mennyire hasonlít, és mennyire más, mint itthon: piros a villamos, kék az utcatábla, fekete az autókon - és micsoda autókon - a rendszám, a zajok és szagok, és a nyelv, a bécsi nyelv, mintha német lenne, de hallom, hogy mégsem egészen az. És múzeumok, reprodukciókról ismerős festmények eredetije: nyilván ezek is rokonok, nekik is csak a fényképük van otthon. Akkor értettem meg, hogy a világ nagy, és hogy fel kellene fedezni.
Azóta Bécs lassan, de biztosan kétórányi autózásra közeledett, de máig a mi kompországunk nyugati kikötője.
Járjuk be együtt.
MÁCSAI PÁL
Vissza