Előszó
Részlet a könyvből:
A kismama
A Dárday kastély ablakai felragyogtak a kora tavaszi napfényben. A rózsás sugárkévék bearanyozták a tájat és csudásan enyhe világításban mutatták a pompásan ápolt parkot. Az egész vidék melegséget és elégedettséget tükrözött vissza, mintha a kastély bájos úrnőjének a jósága bűvös kört rajzolt volna otthona köré.
- Tavaszodik! - jegyezte meg vidáman egy javakorabeli férfi, aki egy öreg úrral lassú léptekkel közeledett a tavaszi rózsapírban fürdő fehér kastély felé.
- Bánom is én, morogta a katonás tartású, fehér szakállú öreg úr. Nekem az mindegy!
- Rosszkedvű vagy, édesapám? kutatott az öreg kedélyes arcában Dárday István.
Persze, hogy az vagyok! pattogott Málnássy ezredes. Mikor sose látom a fiacskámat!
- Hát ez bizony nincs rendjén! mosolygott a "fiacska" férje. Bébi hálátlan, rossz asszonyka! Elhanyagolja az édesapját Mióta nem láttad, apám?
- Az öreg zavartan köhécselt.
- Lássuk csak? Vasárnap, hétfő és kedden nálunk járt
De ma ...
- Persze, már délután négyre jár az idő. Még ma nem mutatkozott az a huncut Bébi? kérdezte résztvevőén Dárday.
- Nem! tört ki az elkeseredés az öregből. Pedig mit ér nekem az élet az én gyermekem nélkül!
- Annyit, amennyit az enyém a feleségem nélkül! - mondta Dárday Pista. Egy fabatkát sem ér!
- Nagyon szeretem, a fiacskámat: Boldoggá tetted! Két lányom mellé, egy fiút is adott az Úristen. Téged Pista - szólt meghatottan az ezredes.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal