Előszó
Előszó személyesen
"Csak az nem gyüttmönt, akinek a Körtöltésen belül kötötték mög a kődökit"- tarja a régi szegedi mondás. Igen, a szülőhely, a kora gyermekkor és a szülői útravaló az egész életünket meghatározza. Ekkor alakul ki minden képességünk, hajlamunk, és mire három-négyéves korunkra először kimondjuk, hogy „én", lelkünkben már minden készen áll. Számomra meghatározó a szegedi bölcső: a Nagykörút déli vidéke, a Móraváros, ahol felnőttem, a Ságvári-, és a Tömörkény Gimnázium, a Juhász Gyula Főiskola, a Múzeum és a Somogyi Könyvtár, meg a JATE Klub, amelyek tanulmányaim idején voltak életem legfontosabb helyszínei, aztán a felnőtt életem terei: a szabadtéri, a színház és most megint a szabadtéri.
A színház mindig is életem és neveltetésem természetes része volt, nagyon szerettem. Főleg a ..függöny mögötti" része izgatott, az, hogy miként jön létre a darab, amit végül a közönség lát.
A Szabadtéri Játékok viszont más, speciális színház, ami szezonálisan működik, látszólag jóval kötetlenebb, szabadabb módon, mint a kőszínház, amely fegyelmezettebb, de közben gyilkos intrikákkal is teli a világa. Fiatal diplomásként gondolkodás nélkül feladtam tanult szakmámat (azaz el sem kezdtem), és titkárnői állást vállaltam a Szabadtéri Játékoknál, csak hogy ennek az izgalmas világnak a közelébe kerüljek. Döntésem abszolút ösztönös volt, minden tudatosságot, tervezést nélkülözött, mai szemmel viszont a sorsom beteljesítésének első és nagyon lényeges lépésének látom. Ambícióim, egy részük legalábbis, hamar teljesültek: előbb nyugdíjazás miatt megüresedett egy állás a jegyirodában, aztán ott rövidesen vezető lettem. 1992-től az akkor felálló színházi menedzsment hívására „átmentem" a Szegedi Nemzeti Színházhoz.
A jegyértékesítés mellett az én felelősségem volt a sajtókapcsolatok ápolása és a PR munka, ahogyan a '92-97 közötti időszakban mondtuk: a közönségkapcsolatok egésze. Mint hal a vízben, olyan jól éreztem magam ebben a világban, és örömöm telt a munkámban.
Vissza