Levelek Marokkóból

Előszó

LEVÉL AZ OLVASÓHOZ
1974 szeptemberétől 1976 júliusáig Marokkóban éltem, ahol férjem vendégtanárként dolgozott a két baráti ország közt fennálló kulturális egyezmény keretében. Az utazást izgatott készülődés előzte meg, hisz olyan varázslatos volt maga a szó is: látni Afrikát! Azonban épp annyira fájdalmas volt a szeretett szülőktől való elszakadás is. Elhatároztam, leveleimben mindenről aprólékosan beszámolok majd nekik, hogy megnyugtassam őket és részletes leírásaimmal enyhítsem számukra a hiányomat. Ezekből a valóságos levelekből született a kötet. Marokkóba érkeztünk. Rendkívül nagy hatással volt ránk ez a szépszínes, egzotikus ország! Marokkó mindenkit barátságosan fogad. Nincs ember) aki egyszer itt járt és vissza ne vágyna. Megszerettük tájait, lakóit, nyelvét, amelyet igyekeztünk kissé megtanulni, hogy jobban megérthessük embereit, nemcsak a szó egyszerű értelmében, hanem hogy baráti kapcsolatokat alakítsunk ki. Láttuk, hogy az emberek tőlünk 5-6000 kilométerre is - és a világ minden pontján - egyformák, éppoly érzékenyek az őszinte baráti szóra, meleg kézszorításra. Maradandó barátságokat kötöttünk. A marokkói különösképpen udvarias, szívélyes, de tartózkodó is. Közelebb kerülve azonban nagyon felszabadult, önzetlen, melegszívű barát. Elvarázsoltak Marokkó egzotikus tájai virágzó népművészete, dinasztiákat túlélő pompás arab építészeti kincsei. Minden érdekelt, emberekkel beszélgettünk el, esküvőn, hegyi vásárokon, szultáni városokban, óceánnál, Földközi-tengernél, a Szaharánál jártunk. Vissza