Bartók Béla Tánc-szvitje/Tánc-suite

Előszó

Az első világháború évei keskeny kényszerpályára terelték Bartók életét. Zongoraművészi tevékenysége, úgy tetszik, véget ért: a magyar közönségtől ő maga vonult vissza még az utolsó békeévekben, a külföldi publikumtól a leeresztett határsorompók zárták el. Mivel pedig a zeneszerző-Bartóknak a zongorista-Bartók volt a legfőbb szószólója: ha utóbbi hallgatott, előbbi is csak kivételes alkalommal jutott nyilvánossághoz. Nagy összefüggések feltárását célzó népzenekutatói szándékai beteljesületlenek maradtak: valóra váltásukat megakadályozták a háborút megelőző hírek, majd maguk a harci események. Az Urálon túli Oroszországba tervezett expedíciója elmaradt; Bartók soha nem jutott el a magyarral rokon ázsiai népek, a csuvasok és cseremiszek, vogulok és osztyákok közé. A hazai határok között egy ideig még folytathatta ugyan a népdalgyűjtést - román és szlovák dallamok gyűjtését is sőt: az illetékes hatóságok engedélyével kutatásait katonai alakulatokra is kiterjeszthette. Ám a háborús idők növekvő közlekedési és ellátási nehézségei, a hadihelyzet és a közbiztonság romlása, majd az ország katonai megszállása és a vele járó új tilalomfák a folklorista Bartók pályáját is módosították. 1918 nyarán Felsőszászbereken gyűjtött még; ez volt utolsó helyszíni népdalgyűjtése az egykori Magyarország területén.
A háború a nemzetközi kulturális tájékozódást is lehetetlenné tette számára. Bár alkotóként, évei múltával, egyre inkább csak saját belső hangjainak útjelzését követte: a világ zenei fejlődését mindenkor figyelemmel kísérte. Nemcsak Debussy és Ravel, Kodály és De Falla, Schönberg és Stravinsky új művei érdekelték: felfigyelt korábban Strauss és Reger, Delius és Busoni, utóbb Albán Berg és Honegger, Lajtha és Hauer, Hába és Milhaud munkáira is. A zárt határok, részben, ettől is megfosztották.
Mi maradt meg korábbi működési területeiből a háború végére? Mindenekelőtt a zongoratanítás, melyet a budapesti Zene- akadémia professzoraként kötelességtudóan, de különösebb lelkesedés nélkül végzett. És megmaradt, persze, a zeneszerzés -legalább mint elvi lehetőség, melyhez nem feltétlenül társult a közeli előadás bizonyossága. Ez nem volt új dolog számára: elvégre 1911-ben írt operája, A Kékszakállú herceg vára, hét év elteltével jutott el a bemutatóig, az 1912-ben komponált Négy zenekari darab pedig kilenc esztendővel keletkezése után, 1921-ben vált csak meghangszerelt, tehát a szó gyakorlati értelmében is zenekari darabbá. A háború azonban kétségkívül tovább mélyítette a szakadékot komponálás és megjelenés, komponálás és bemutatás között. Táncjátékának, az 1914-ben megkezdett Fából faragott királyfinak írása többször is megszakadt, míg partitúrája 1917-ben elkészülhetett - váltakozva az 1915 és 1917 között munkába vett II. vonósnégyessel A táncjáték, amint előadhatóvá vált, tüstént színpadra került 1917 tavaszán, új fejezetet nyitva Bartók és a közönség kapcsolatában. A vonósnégyes bemutatásával azonban várni kellett 1918-ig, míg a Waldbauer-Kerpely-vonósnégyes tagjai a katonai szolgálatból visszatérhettek a zene- életbe. Vissza