A magunk portájáról

Előszó

Egy szép háznak a kapujában állok. A ház építője s gazdája: Bartha Pál. Sem a kapun, sem a házon semmi cifraság. Maga az egyszerűség, maga a becsületesség. A magyar néptanító egyszerűsége, becsületessége. Nincs rá vésve, s mégis látni vélem a kapu homlokán: Áldás a bemenőnek, Béke a kimenőnek.
És látni vélem alább a régi székely kapuk lassan-lassan lekopó, elhalványodó versét;
Ha Istened s hazád szereted, bejöhetsz,
De álnok szíveddel fel s alá elmehetsz.

Bátran jöhetsz utánam, tiszta lelkű olvasó: egy magyar tanítómester házába vezetlek. Egy magyar tanítómester házába, akinek toll a fegyvere. Aki a tollal mindig vígasztalt, bátorított, gyógyított, sohasem ölt. Aki megbecsülte a maga népnevelő hivatását, s szóval és tollal lelkünkbe plántálta a magyar tanító apostoli munkájának megbecsülését.
Hogy ki s mi a magyar tanító: ebben a rettentő nagy földindulásban tudta meg a világ. Ez a kopottruhás magyar tanító oltotta a hazának, a magyar földnek szent szerelmét a mi fiaink szívébe. Ez a kopottruhás magyar tanító az, aki nemcsak tanította, nemcsak prédikálta ezt a szerelmet, de vérehullásával is megpecsételé! Ha mienk ez a szent föld: az első, a legszebb koszorú ezért a magyar tanítót illeti.
Dícséret, dicsőség a hősi halált haltaknak s az életben maradtaknak egyaránt!
Ennek a dícséretnek, dicsőségnek szótalan hirdetője ez a könyv. Még az is, ami benne mást akar hirdetni. Mert minden sorából, minden szavából a magyar lélek, a magyar tanító lelke szól felénk: az a lélek, mely előtt ma tisztelettel, csodálattal, levett kalappal áll ellenség és jó barát. Vissza