A pota néprajzi csoport

Előszó

Részlet:

A Kalocsai Sárköznek nevezett földrajzi-történeti tájegység északkeleti részén, Kalocsa város egykori határának területén egy környezetétől jól elkülöníthető újkori magyar néprajzi csoport él: a pota. A poták által lakott föld ma öt közigazgatási egység: Kalocsa, Szakmár, Öregcsertő, Homokmégy és Drágszél határát képezi.
A város és a négy község területe mintegy negyedszáz települési egységet, állandó lakóhellyé vált régi kalocsai szálláskert-csoportot foglal magába. A poták népi kultúrája - különösen színes viseletük, hímzésük, pingálásuk - ismert a magyar néprajz művelői körében. Nevük azonban ez ideig nem keltette fel a kutatók figyelmét, annak ellenére, hogy a pota szó éppen olyan, napjainkban is élő, gyakran használt megkülönböztető népcsoport-név, mint pl. a matyó.
A környezete által potának tartott népcsoport a XVIII-XIX. században egy közigazgatási egység, Kalocsa mezőváros lakója volt. A török uralom alatt fényét és jelentőségét vesztett érseki székváros kisszámú népessége a XVII. század végén és a XVIII. század elején bevándorlókkal egészült ki. A jövevények egy része az elpusztult vagy a harcokat átvészelő környező falvakból, más része pedig dunántúli vármegyékből valamint Pest megye középső területéről érkezett. A városban letelepedő, eltérő származáshelyű, nyelvét tekintve sem teljesen egységes lakosság azonos úrbéri viszonyok közé került, terhes földesúri fennhatóság alatt álló mezővárosi jobbággyá vált. A több évtizedes együttélés, a közös történelmi sors egységes kultúrájú néppé alakította a XVIII. század eleji Kalocsa meglehetősen heterogén népességét. Az egységessé válás legjobb bizonyítéka a környezetétől teljesen elütő nyelvjárás, valamint a népkultúra egyes területein, pl. a viseletben, díszítőművészetben, erkölcsi tudatban megmutatkozó csoporton belüli azonosság és a csoporton kívüliekhez viszonyított különbözőség.
Kalocsa városa a XVIII. században vizekkel körülvett szigeten feküdt. Kelet felé messze elnyúló, egészen az Őrjeg mocsaráig terjedő határa vizekkel, palékkal, posványokkal szabdalt ártéri síkság volt, amelyen évente kétszer végigsöpört a Duna vize. A város és a földművelésre alkalmas puszták sziget jellege miatt itt nem alakulhattak ki városszéli szálláskertek. A jobbágylakosság a földműveléséhez és állattartásához nélkülözhetetlen családi birtoklású gazdasági telephelyeit a határban hozta létre, a Duna menti községek telephelyeihez hasonlóan, csoportosan. A távoli szálláskertek a határ legkiemelkedőbb, árvízbiztos pontjaira épültek. Pusztánkénti tömörülésüket az árvízveszélyen kívül az úrbéri és határhasználati viszonyok is szükségessé tették. Vissza