Csöndes leszámolás

Fülszöveg

Bárdos B. Arthur (1923. január 3.) Dortmundban (NSZK) élő kolozsvári költő első versei 1943-ban, Budapesten jelentek meg - és több mint negyven esztendővel később ismét Budapesten kezdett újra sűrűbben közölni. E kötet mintegy harminc verse az elmúlt két-három esztendőben az Élet és Irodalom, a Tiszatáj, az Új Írás, az Új Tükör a Magyar Nemzet és más lapok hasábjain jelent meg. A rádió Gondolat-Jel című irodalmi folyóirata interjúben, az Új Tükör pedig Szélrózsa című, a határon túl élő magyar íróknak szentelt rovatában mutatta be.
És mi volt a kezdés és újrakezdés között?
A költő a második világháború után szülővárosában, tehát Kolozsváron, A Gaál Gábor vezette írószövetségei hetilap, az Utunk egyik szerkesztője. Szellemi sorsát ez hosszú időre megszabja, hiszen e lap s e közösség volt az erdélyi magyar irodalom fóruma.
1951-ben nemzedéke öt költőjét bemutató antológiában (Ötven vers) szerepel, majd 1955-ben jelenik meg Virrasztó szerelem című önálló kötete. Az ötvenes évek végén azonban már őt is, feleségét is több évnyi szabadságvesztésre ítélik egy kegyetlen, körmönfont perben. 1966-ban sikerül kivándorolniuk Bécsbe, ahol a Kurier című lapnál dolgozik 1986-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig, amikor leányához költözik Dortmundba.
Versei, vallomásai a párizsi Irodalmi Újságban, a müncheni Új Látóhatárban, a Bécsi Naplóan, a bécsi Profilban, a párizsi Littérare Nouvelle-ben jelentek meg.
Az eleven magyar irodalmi élettől azonban távol marad, magányát csak a ritka erdélyi íróvendégek, barátok oldják föl, akiknek a bécsi, majd dortmundi lakása, s e lakás sokak-megírta "erdélyi szobája" mindig meghitt otthont nyújtott.
1985-1986-ban tűnnek fel versei a magyar irodalmi sajtóban. Rövidesen személyes fellépésre hívja meg a Randóti Színpad, az erdélyi irodalomnak szentelt nyilvános estjére. Versei rendre megszólalnak a pesti rádióban. Olykor keserű, irónikus, érzelmes hangja - a hazájától, szülőföldjétől megfosztott, lázadó nosztalgiában élő költőé. Hol míves-érzékenyen, a Nyugat iskoláján pallérozott, József Attilát pedig soha el nem felejtő költőt mutat - hol darabosan dühös, groteszk, gúnyos, az artikulátlant kísértő s parafrazáló, fintoros poétát. Noha egyéni duktusa határozott - olykor a szecesszió képhalmozó lehetőségeivel is eljátszik máskor a legszikárabb szűkszavúsággal szólal meg. Makacs fegyelmezettség és játszik (vagy toporzékoló !) zabolátlanság, csöndes sóvárság és verssé nemesített szitok, meghitt halkság és hangos ingerültség között széles skálán valósul nála költészetté az örökké vágyott Erdély szerelme, a végképp idegen nyugati szálláshelyek és barangolások magyar véleménye.
Hosszú évtizedeken át ő volt talán az egyetlen, napnyugatra kényszerült erdélyi költőnk. És talán azért is, mert ritkán közölt, kissé kívül esett a magyar diaszpóra-irodalom számontartóinak látókörén. Nem szerepelt a hazától távol élők antológiáiban, költészetével nemigen foglalkoztak az emigrációs irodalom szakértői.
E kötetből most kitetszik, hogy ennek a kolozsváriank megmaradt, szomorú indulatos, máskor fájdalmasan gunyoros és fölháborodottan vidám költészetnek milyen szerves, mélyen alapozott helye van az erdélyi, a nyugati és az egyetemes magyar irodalomban. Vissza