Barbizon és a francia realizmus

Előszó

A tizenkilencedik század a festészet százada volt. A kezdődő század művészetében két pólus tartott feszes egyensúlyt: klasszicizmus és romantika. A régibb keletű a klasszicizmus, amely David műveiben a nagy francia forradalom köztársasági, római ideáljait testesítette meg s amely később a napóleoni császárság ugyancsak antik ideálokat kölcsönző reprezentánsa lett. De még David és a korában annyira ünnepelt Gros nevei s elhalványul Ingres-é mellett, akinek antik szobrokra emlékeztető, nemesen tiszta kontúrba zárt alakjai az ókori történet vagy mitológia színpadának szereplői. A romantikusok képein antik témák helyett középkori vagy egzotikus jelentek szerepeltek, ünnepélyes, hivatalos témák helyett pedig a borzongató eseményeket keresték. Géricault képet festett a Meduza hajótörötteiről, Delacroix heves képzeletű festőiséggel örökítette meg a chiosi mészárlást és az arabok belső szenvedélytől fűtött életének jeleneteit. Ma már nem tűnik olyan végletesnek az ellentét, amely a romantikát a klasszicizmustól elválasztotta. A klasszikus ízű stilizálás vagy a festői előadással fokozott romantikus borzongás egyaránt jól megérthető a hagyományos művészi magatartásból: a tárgyat ünnepélyessé tenni és átlendíteni a művészetnek a mindennapos valóságtól különböző atmoszférájú világába. Hogy a klasszicizmus és romantika egyazon tőről, még a régi művészetből fakadt, azt Chassériau-nak, Delacroix fiatalon elhunyt tanítványának művei is példázzák. Az ő különös bájú képein összeötvöződtek a két irányzat elemei, a klasszicista témák és vonalkultúra a romantika pátoszával és festőiségével vonzó, varázslatos hatású alkotásokban. Romantikus és klasszicista felfogás váltakozott Goethe műveiben is, hiszen a fiatalkori Werther telivér romantikus mű. A példákat tovább folytathatnánk például az építészet területén is, de mindez nagyon messze vinne.
A harmincas-negyvenes évek nemzedéke látta aprópénzre felváltani az akadémikus festők kezén a klasszicizmusnak még sokáig továbbélő formanyelvét és eredményeit, és Delacroix-val, aki akkor volt alkotóereje teljében, a romantika teljes diadalát. Az új törekvések megértéséhez azt kell tudnunk, hogy az új nemzedék már bizonyos elvont és arisztokratikus ízt érzett ebben a művészetben. A nyugtalanságot és vágyat az új művészetre az ízig-vérig romantikus George Sand fogalmazta meg Champi című drámájának sokat idézett előszavában: Olyan művészetet hirdetett, amely "se nem klasszikus, se nem romantikus, hanem az ember modern eszményének felel meg". A modern eszménynek, az avult és gátló stilizálás nélkül. Ezt az új eszményt testesítik meg a balzaci monomániás hősök és Courbet élettől duzzadó alakjai. Vissza