Előszó
A császár, Marcus Aurelius élete, és egyben állandó küzdelme a barbárok ellen a pannóniai limesen talán éppen akkor fejeződött be, amikor az első sírok fölé halmokat emeltek a madarasi szarmata...
Tovább
Előszó
A császár, Marcus Aurelius élete, és egyben állandó küzdelme a barbárok ellen a pannóniai limesen talán éppen akkor fejeződött be, amikor az első sírok fölé halmokat emeltek a madarasi szarmata temetőben. Az uralkodó gondolkodását, fennmaradt elmélkedéseit bizonyára nem csupán neveltetése alakította, hanem a megélt történelem is, melynek sodrásában az egyes ember sorsa - legyen akár uralkodó - csupán egy pillanat.
Most, amikor egy temető bemutatásával egy korszakról kívánunk képet alkotni és azt egy kiállítás, egy tanulmány útján átadni, az egyes emberek, az egykor élt férfiak, nők, gyermekek alakját idézzük meg. A sírokból, a temetőkből az egykori élet elevenedik meg, hogy aztán az apró mozaikokból majd összeálljon az egyre teljesebb egész, egy korszak képe, történelme. A következőkben az Alföld római korának meghatározó népéről, a szarmatákról, illetve egyeden, hosszú ideig ugyanazon a helyen megtelepedett és temetkezett közösségéről lesz szó.
Az őskor évezredei után, az időszámításunk körüli időkben új korszak kezdődött a Kárpát-medencében. Az őskor utolsó, név szerint is jól ismert népcsoportjai, a kelták, csak gyéren népesítették be a Dunától keletre eső alföldet. Amikorra a Dunántúlt a rómaiak a fennhatóságuk alá vonták, már felhagyták apró falvaikat és kevés sírszámú temetőiket. Helyükre 50 körül az iráni eredetű szarmaták legnyugatibb törzséhez, a jazigokhoz tartozó csoportok telepedtek le. Kezdetben csak a Tiszától nyugatra és északra eső területeket birtokolták, de a 2. századtól kezdve, az újabb keleti csoportokkal együtt a Tiszántúlt is elfoglalták, és déli irányban is terjeszkedtek. Vitatott, hogy a szarmaták itteni története mikor zárult le. Vannak kutatók, akik hanyatlásukat a germánok előretörésével hozzák kapcsolatba, vagy a 4. században meginduló nagy népmozgásokkal. Az utóbbi időben azonban az az álláspont látszik erősödni, miszerint átvészelve a hunok rövid Kárpát-medencei uralmát (kb. 420-454), egészen az avar honfoglalásig (567) megmaradtak az Alföldön, legalábbis annak egy részén.
Vissza